este kivetkőzöl magadból

reggelre visszaöltözöl

Végigfolyik az államon

S a Holdra nem vet

Ügyet.

Szél bukdácsol az árnyakon

Fát lovagolva

Üget.

Civakodnak a csillagok

S kigyúl szememben

Az ég.

A göncölszekér eloldalog

A tejút fejemen

Hajék.

Kigyúlt szemem nem hamvad el

Holt tüzön

Vizen:

Könnyem herdálom szaporán

Eső esőnek

Üzen.

A hajnalok úgy jönnek együgyűn mint a bárányok.

Az éjszaka jászolhoz vezeti őket és friss fénnyel megitatja.

Az ég hasa alá bújnak és a jámbor csillagok emlőjéből tejködöt szopnak.

Barna szemük fátyolos a jóllakottságtól.

A hajnalok megszürkült arcunkba néznek; a szomorúság

                                   éjszakai virágaiba, de nem válaszolnak árkos szemeink

                                   unszolására.

Szívünkből kikoptak a szavak, elmondtunk már minden lényegtelent,

                                   és most a lényeg nyálunkkal együtt kiszáradt

                                   ínyünkhöz tapad.

Gyapjas hajnalok bégetnek körül, nedves orrukkal kezünk bökdösik,

                                   a fázékonyt, a keskenyet, a simogatót, boldogtalant.

Ma sem öleltünk jót, ma sem szeretett senki, ma is magányosak

                                   maradtunk.

A hajnalok nem értünk jönnek.

A hajnalok nem tudnak semmit az éjszakákról.

Csak te segíthetsz.

fent tiszták a fények és olthatatlanok

megég kit közelükben ér a félsz

de léptét veszti az is ki nem magától jött

csak az áll bizton kinek Napja

fenn olthatatlan ragyog

bohócarcodat vigyorogtasd

kaján koponyád néma lantján

utcalány-mosolyt szűzre mosdass

aztán a SEMMI – nincsen AZTÁN

árnyékkereszten az éjjeli ég csillag-töviskoszorúja.

békák brekegnek a holdsütésben, álmatlan kutyaugatás.

a föld friss fűvel megvetett ágya szerelmet illatozik.

szerte ködlepedők áramtól bizsergő villanydrót-szárítókötélen,

a kutakból beszéd csörgedez.

barátságos tehenek tőgye kolompol, a nyájak testközeiben

egy-egy emberi lehelet furulyája.

nagy éjszaka ez, akár a többi.

minden szél meglebben, minden bogár felrepül, minden madár elszáll.

szárnyaik összeakaszkodnak a leveledző fákkal,

csőrük felhőpruszlikból csinál tépést a sebesült katonáknak.

hegycsúcsok tegnapi halottak szemeiből tábortüzeket raknak,

a holnapi holtakat hivogatni.

a dombok térddel üldögélnek előttük

asszonyos elmélkedés gömbölyű vonalaival.

hidak ússzák át a hideg folyókat,

az ázottszagú erdőkben vadnyulak füle és őzek farka világít.

valahol mindig hazatérünk és megpihenhetünk valahára

fáradt harcosai a vágynak.

szép testvérem az avar puha, mint az anyamell,

a vadászok puskája letört hajtásként megered.

kifordított tenyereden a világ térképét hordozod.

rajzolj virágot homlokomra, mielőtt útrakelnek a gólyák.

       Sörényes főd

       hátravetve

       zubogsz a fényben.

       Álomra eped

       a pusztaság

       min gyűrűzik

       kékes mosolyod.

       A méltóság varázslata

       süpped ernyedő

       ágaid közé.

       Béke, csend.

       Az elmélkedés

       a föld felett vibrál

       száz szemet

       tát az égre.

       Egyedül vagy

       bölcs porkoláb

       ki a szemlélődést

       megbilincseled.

       Azt hiszed, megcsalsz

       s elfeded a zaklatott

       viharok árnyékát?

       Ám ott siklik ő

       a napsütésen

       a felhőtlen égen

       szemérmes törzsed

       vájkált redvein

       s gúnykacaja

       szétfreccsenti

       a pihés csendet.

       Magányos vagy –

       préda vagy.

       Most még

       bóbiskol a nyugság

       a kolibri-szárnyú

       egeken

       de már érzed

       vénádban a vészt

       te magányos-bús

       te oly erős

       te védtelen.