ködhamu porhó

balsors angyala: csend ül 

a kerti fenyőn

űzött vadak míg

ölremennek a végzet

vak viharában

Az írás megfogódzás a halandó létben.

A határok lebegtetése ébrenlét – álom, 

tapintható – megfoghatatlan között

a szónak szavazott bizalommal.

Szövegek a semminek, ami ezáltal lesz: valami.

A fájdalom ér(in)thetősége.

A költő hivatásos SEBmetsző, aki gyógyÍR

a TÖRT/ÉN-elem fényes szellentéseitől űzve, 

esés után, szabadon.

A gyakorlat által kompromittált elmÉLET

sűrűjében csakúgy, mint

az elmélet által szentesített gyakorlat 

sikerre JÁTSZÓ TERÉN.

Mivé leszünk ha meghalunk

lesz-e ki vár ha landolunk

Tündérkörökben lakozik

gyermekláncfűnek öltözik, mi az?

Halál tisztása, igen. IGE

Innentől kezdem napjaim dalát.

Lebegek vajon? A köd havában

nem érint földet a lábam.

Ördöglakatból dög-rakat:

alattam vöröslő sár van.

Présházakban alvad a must.

Feketén-sárga, liláskék

friss levet eresztő ember-lék,

illatozz mennyei mannaként!

Hullazsákos új Frodók

működtetik a vérszivattyút

Bűneinkkel fertőz a múlt

kómában az agyhalott  jelen.

Ó, hová tűntél, rózsásujjú Hajnal? 

Gyilkol a sötétség idelenn

God said: FÉNY!

Then came: JANE,

Bright like flame,

Tündér-lény!

Halk cicaléptek.

Kávé fő, nap süt. Élek.

Micsoda péntek!

*****

Vége a télnek.   

Húsvét előtti péntek. 

Gerle búg, élek.

*****

Halk cicaléptek.

Kávé fő, nap süt. Élek.

Gerle búg. Péntek.

“Az úgy volt, hogy októbër tizënötödikén

kesztük a szürätët.

Lëszëttük a szöllőt, és akkor azt az embërëk

puttonnyal behorták a présházbo,

ot pedig a présëg dólgosztak

és kisa♪tuták a szöllőt.

És sömmifèle cukrozást nëm kâpott a must, min most.

Mos↑ mëgängeδdve.

Még az Ist¿n ¿lőtt is âl märem mondanyi,

mer dirëk szálìttyák a sok cukr○t,

amivel kérëm föl {Θ} fölerősíttyük

a mostanyi mustokat.”