hallgat a dal rím se világít

zúzott agyamra tör az álom

lombaranyba fúlt csönd-

avarrá rothad az angyal ősz

derengő jövőnk égitestén

megébredésünk hangolom

Ködhamu, porhó.

Balsors angyala: csend ül 

a kerti fenyőn. Ma

halál toboroz

öldökölve a végzet

vak viharában.

tavasz köszönt a táj feléled

szitáló poromra keserűsó pereg

tétován tovafoszlom

Az írás megfogódzás a halandó létben.

A határok lebegtetése ébrenlét – álom, 

tapintható – megfoghatatlan között

a szónak szavazott bizalommal.

Szövegek a semminek, ami ezáltal lesz: valami.

A fájdalom ér(in)thetősége.

A költő hivatásos SEBmetsző, aki gyógyÍR

a TÖRT/ÉN-elem fényes szellentéseitől űzve, 

esés után, szabadon.

A gyakorlat által kompromittált elmÉLET

sűrűjében csakúgy, mint

az elmélet által szentesített gyakorlat 

sikerre JÁTSZÓ TERÉN.