Zend ül, úr ír. Nem magyarul, nem angolul hanem a számára egyetlen lehetséges nyelven: Zendül. Bármiről írjon is, akár a tékozló világba-vágyódás, ugyanakkor mindenütt-otthontalanság népdal-ősi és egyúttal legmodernebb élményéről, akár az emberiség geneziséről kulcslyuk-leske frivolitással, minden témát magához Zend-ít.

Ha belefülelünk versvilágába, tragiko(z)mikus párbeszédtöredék mormog elő a rakoncátlan verslábak alól, mintha Don Quijote és Sancho Panza győzködnék egymást kötekedőn, el nem unt buzgósággal részesítve Rosinantét (és a jelentésfejtésbe GEBEdő utókort) PARI[PAtetikus oktatásban. Hogy ellentétük megtestesülhet egyetlen, égit és földi(jé)t kajánul poézis- ÉGI+TESTté összekoccintó szellemben, ez a tény Zend óta viágos. Ez az égitest gömbidomú, minél sóvárabb-tárt a felszín, belseje annál présebb-sötét; teremtésünk-létezésünk homályára izomgörcsösen szoruló ököl, mely nem képes megnyílni, hogy kiszabadulhasson a titok.

Zend számára létezésünk “Ajtó Amelyik Nem Nyílik Sehová” (rege róka Rejtő), ezt feszegeti ék-es líraian, vagy próbálja belőle megérzékíteni a dRámát, máshol esetlen öngúnya, korkritikája ajtórengető humorba robban. Mert Zend Róbertet jellemezve elsősorban nem összegyűjtött műveiről érdemes szólni, hanem arról a jelenségről, amit úgy neveznék: a költészet összegyűjtött Zendjei. Oeuvre-jének egyes darabjai oly különbözőek, hogy a leghozzáértőbb válogatás is jóformán képtelen megsejtetni sajátosságát.

Sokfélesége sokfelől érkezett: ő maga 1956-ban vándorolt Kanadába, akcentusát és diplomáját leszámítva nincstelenül. Két év múlva már filmszerkesztő és műsorvezető a Kanadai Rádiótársaságnál, programjaiban Jorge Luis Borgestől Andrej Voznyeszenszkijen, Marcel Marceau-n és Glenn Gouldon át a kor számos kiválóságát megszólaltatja. “Atlantisz, Az Elveszett Kontinens” című sorozatát Kanadán kívül az Egyesült Államok, Ausztrália és Anglia is közvetítette. Vizuális munkái negyedik díjat nyertek a Nemzetközi Fotópályázaton 1968-ban Budapesten. Első verskötete (bájos IRÓnia!) angolul jelent meg a Karinthy Frigyestől kölcsönzött “From Zero to One” címmel, ami a szellemi atyaként tisztelt Karinthyt egyszersmind keresztapává is tette. A szójátékosan odüsszeuszi leleményű utódra bizonyára büszke lenne a jó rokon… Képköltészete a(z akkor még csak “párizsi”) Magyar Műhely révén a magyar olvasókhoz is eljutott 1988-ban.

Zend Róbert is azzal a problémával küszködött, mint például a birodalmi-cseh Kafka (és mások oly sokan): magyarnak túlságosan angol, angolnak túl kanadai; vizuális költőhöz képest túl sok a “szó, szó, szó”, alanyi költőnek túl tárgyi. De mindez tárgytalan, ha végre eredetiben (és hol nem EREDETI!) olvashatjuk Zendet. Bármit ír, az “írva vagyon”, nem akárhogyan. A maszkok aszkétáinak kasztja, a Zendek Rendje ő (egy)személyesen. Zend a dal.

Moon-love.

Lone loon,

rest in my nest

tonight.

Don’t weep!

Why cry?

Time will rewind

the tie.