Ó, nagy cet, szólj, mi a gond?

Szemed színtelen, mint a salak,

Uszonyod ernyedt, tested lomha –

          Ezt kérdezték a kishalak.

Nehéz a sorsom, bajtársaim,

Az élők húsa íztelen,

A vízbe vájó friss vért is

          Szomorú szívvel ízlelem.

Ó, nagy cet, itt vad korállok

S ezüst kagylók fénylenek,

Ó, nagy cet, lásd, szép a tenger –

          Súgtak a halsihederek.

Mosolygott a cet magában,

De jaj, a szív majd-eláll!

S már nem róhatta az ostobákat,

          Mert utólérte a hal-halál.

                                                   tetszik látni a korlát

már évek óta igérgetik az illetékesek hogy jövőre megjavítják

                                                   ő itt állt

soha nem szokott erre hazamenni de akkor egy barátja telefonált hogy sürgősen ugorjon föl

                                                  nézze milyen piszkos a víz

csak két napja költözött be az új lakó mert a főnöke nem adott előbb szabadnapot a hurcolkodásra

                                                   nagyon sekély patak ez kérem

egy kutya se bírt volna belefulladni ha nincs ez az átkozott felhőszakadás

                                                   elgondolni is szörnyű

a gyerekek nyaralni voltak a nagyanyjuknál a felesége meg a barátnőjénél pletyizett hisz tudja ezek a nők

                                                   pont ilyen emberrel történik baleset

saját házukban laknak van egy kis nyaralójuk kocsi külföldi utazás meg amit akar

                                                   képzelje ha 5 perccel korábban húzzák ki ma él

de mire beúsztak érte végleg elmerült és az erős sodrás már vitte is

                                                   ugyebár erre mondják: a sors keze

a cetlin ez állt:               

                                                “mert minden viszonylagos”

Lépegetnek hetykén,

tollukat, a fekete reverendát

méregetik, mutogatják.

Sürgetve sebesen

a sietős fákat

sinek átlózzák a tájat.

Azon lépegetnek,

s a töltés csupasz bőre

lubickolva hőbe

az acél alól kifeszül.

Varjak, büszke varjak,

szurokcsuhát jelmezül

miért vettetek?

Vagy csak a földnek ujjnyoma

e gyászkísértő rút ruha?

Néha úgy járnak-kelnek,

mintha kutatnák,

őseik küzül melynek

bűne e címeres kabát.

Behúzott vállal hetykék,

s nemzetségük szennyét

egy madár se sejti.

De ha a Nap kivirul,

komor alakjuk felvidul

s ha csordul a fény az ágakon,

azt hiszik, szegények,

ők is hófehérek.