Zend Róbert egyike a legszokatlanabb, “legsoklakibb” kétnyelven író költőknak (avagy: költő íróknak) az óceán túlsó/innenső felén, attól függően, honnan nézzük. Soklakisága nem volt elég EGYETLEN “pre-humusz” magyar nyelvű verseskötet kiadására sem: neki csak a “feltámadunk” cinikus temetőfelirat-vigasza maradt – szerencsére ezt az alkotói bravúrt sikkes-sikeresen halála után nyomban “vég”-hez vitte. Áldassék az űr neve, mely távozta után itt maradt, testesen úgyszólván. A költészetével jóltáplált hiány.

“Képversek” c. kötetét a párizsi Magyar Műhely adta ki 1988-ban. Zseniális anyag, igazi “poetry-land”, “typescape”-ekké versszakolva. A megjelent képversek, köztük a “Mutamus” című és a “Nosison” «» “Sinonis” típusúak kanonizálják őt avantgarde ZEND-dé – a zöngésített “zendírások” – nevezzük így: – apokrif szövege azidáig még nem volt publikálva. Pedig ő éppen az önprofanizáló szövegeiben és magánmitológiáiban lett utódtalanul őseredeti. A képversek ezt mindössze annyiban érzékeltetik, amilyen mértékben a vastüdő utal a légzés természetes mechanizmusára. A Zend-életmű hasonlóságában úgy különbözik más költők életművétől, miként a zergeszarv a rénszarvasagancstól.

Tűz Tamással kezdve Faludy Györgyön át Fáy Ferencig a verseket a költő és a befogadó ország közti kapcsolat elemzése jellemzi erős moralizáló tendenciákkal, és a külhoni tapasztalatok visszacsatolásával az őshaza-origóhoz, tehát egyfajta személyes igazságtevés szükségérzete a szülőföld javára vagy ellenére. Közös nevezőjük egy értékcentrikus költészet megteremtésének igénye. Zend nem tartozik sem a gyökértelenek, sem a gyökerestől kiszakítottak, sem az újra-meggyökerezettek közé, mert az ő monomániákusan ismételt témája, költészetének és egyéni sorsának sajátos problémája univerzális méretű, átcsap országhatárokon és a társadalmi blokkokat elszigetelő mindenkori vasfüggönyökön. Ami őt foglalkoztatja, az nem a kibocsátó vagy befogadó környezet kritikája, hanem az individuum és a glóbusz-nagyságú, méginkább galaktika-kiterjedésű KÖRNYEZET kontra-dikciója. Amit az ő életével léteztetett költészete megcéloz, az egy ÉLETFORMA bemutatása, modellálása vagy igazolása helyett: LÉTREFORM. Mert örökös csillapíthatatlan izgatottságát az a felismerés gerjeszti, hogy bármilyen életformát választok, ezzel csak mesterségesen leszakítom magam a világ osztatlan egységéről, aláhullva a kimeríthetetlen lehetőségek milliárd-termésű fájáról az esésem súlyától fészekszerűvé mélyített egyedi életformába.

Zend Róbert költészete KOZMO-LOGIKUS, aminek szellemi főhadiszállása a bútorozott sehonnaiság. Érdemes felfigyelni, mennyire ontológiai értelmű Zend használatában ez az agyonnyaggatott szó: HONVÁGY. A honvágy nála merőben különbözik a nosztalgikus hazasiratástól. Költészetét a heideggeri értelemben vett “gond” tartja megszállva; az emberi létezés megoldhatatlan és felfoghatatlan-elfogadhatatlan paradoxona. Kozmikus hontalanság az ő otthontalansága. Honvágy a létezéselőttibe, mikor a “villágszellem” még nem hasadt szét egyedi tudatokra, és isten lelke lebegett a vizek felett.

A paradoxonok kiemelkedő jelentőségűek művészetében. E tény mélyén az a dráma rejlik, mely a tudat bensőségességében játszódik, és amelynek szellemi-lelki eseményei párbeszédek helyett az ellentmondások közt vergődő belső monológ erőterében játszódnak.

“Én nem vagyok itt.

Én nem vagyok most.

Én nem vagyok én.

Ha nem érted – érted. “

Mint egy herakleitoszi töredék, vagy egy talányos haiku, úgy hangzik ez a pár sor. (Nagyon sok ilyen villámfényű pársorosa van Zendnek.) “A halhatatlanok halandók, a halandók halhatatlanok, minthogy azok halálát élik, emezek életét halják.” – mondja Herakleitosz. Vagy Hui Tse töredéke: “A Nap akkor nyugszik, ha delel, és a teremtmények meghalnak, mikor megszületnek.”  A Bibliából csupán egy idézet legyen itt: “aki félti az életét, el fogja veszíteni”. A 16. szd-ban Avilai Szent Teréz írta le ezt a sort: “Meghalok , mert nem halok meg”. Négy évszázaddal később Simone Weil – aki bár a KZ-lágert elkerülhette volna, krematóriumokban elpusztított hittestvérei iránti szolidaritásból szószerint halálra éheztette magát – így bölcselkedett: “A világ létezik, rossz és irreális. Isten nem létezik, jó és reális.” Ami közös ezekben a gondolatokban és gondolkodókban, az a metafizikus érzékenység a létezés értelme iránt, és lázas keresése egy Teremtő Tudat létezését bizonyító Rendnek. Valami kérlelhetetlen PONTOSSÁG, valami HELYÉNLEVŐ-ség Zend számára a Teremtő, Hölderlin “csalhatatlan törvény”-éhez hasonló, mit “egykor az ős Káosz nemzett”. De Zend nem istenhívő, és nem nem-istenhívő. Ő a halál elleni gyilkos játszmában gyúrja-gyötri KÉTségeit, hogy EGYSÉGet találjon. Ahogy írja:

“Meg kell tanulni a csodavárással élni

S a tudattal hogy nincsen csoda”       

(Lemegy a Nap c. vers)

Zend azért hon-talan, mert az ITT-ek és Ott-ak világában egyetlen és halandó teste és a világba-születettség kicsinyes törvényei lehetetlenné teszik számára, hogy egyszerre legyen mindenütt. Monomániás következetességgel tér vissza erre a témára, például “Az Ott-tartózkodás életrajza” c. versében:

“Az itt elment oda,

de nem talált ottat,

mert ott itt volt az ott.”     

(…)

“Szeretem Ottat, mondta ITT,

elment Oda, de Ott Itt lett az Ott,

visszajött hát Ide, mert csak Ottat szerette

és Itt rögtön újra Ott lett az Ott.”

Zend költészetének leglényege van ebben a pár sorban:

“Elmenekültem a szabadságba

a szabadság lett az új börtönöm

sosem szabadulhat a lázadó

nem lelke lakik a börtönben

lelkében lakik a börtön”

– mert a világ, benne egyedi létezésünk tökéletlen, mégpedig természetében rejlőn, Camus szavával élve “orvosolhatatlanul” az. És igaz a hölderlini felismerés, hogy csak “a tökéletesség panasztalan”. Ebből a tökéletességből

“……..bizony, minket is,

testvéreim, halandók, hozzám hasonlók,

így szakítottak ki s ragadtak egykor

nemlétünk puha, melegen gyüremlő

párnáiról, gyanútlan éjközépen

mint édes alvót, ártatlan mosolygót – ”   

– írja Hasonlat a végtelenről c. versében.

Hártya c. verse 3 sor csupán:

“A vers luk a cellafalon

körmével kaparta a halálraítélt

süt a hold”

Tehát a lázadó lelkében lakó börtön a halálraítéltség tudata, s e fájdalmas tudásra nincs enyhülés.

“Van egy élmény amiről senki nem beszél

pedig minden élmény közt ez a legfontosabb

a meghalás”   

(Motivumok egy meg nem írandó Requiemhez)

Zendet a halálnak halála, a honvágy utáni honvágy, a reménytelen reménytelenség kínozza, vagyis a végletekig fokozott, és ezért már FOKOZHATATLAN. “Boldogtalan voltam mert nem lehettem / boldogtalan mert újra boldog voltam” írja a Rafael Alberti felé c. sorozat egyik darabjában. Ezekre a reménytelen beteljesülésről  szóló versekre – egészen közvetetten persze – a fogyasztói társadalomnak a kielégülés gyönyörét súlykoló, az “evés közben jön meg az étvágy” expanzív csömörét bővítve újratermelő mechanizmusa adhatott rejtve ihletet. A visszája ennek a csömörnek a viking élv-vágy: ha nem lehetsz mindenütt egyszerre, bármikor, amikor akarod, akkor semmi nem ér semmit. A töredék: kompromisszum, vagy legalább meghasonlottság.

“Idegenek vagyunk

nem Madridban             nem Budapesten

a világban                      önmagunkban “

…………………………………………………….

“Ha azt mondom sehol

azt értem mindenhol

hazánkká vált immár az otthontalanság”              

(Sorozat 10.)

A lázadó számára, aki jövőjeként van a halálába börtönözve, csak ez a fogoly tudat lakályos, mindenütt máshol idegen ő, mivel jelenléte indokolhatatlanul ideiglenes, és mint ilyen, az ott-tartózkodás érvényessége minden pillanatban kérdésessé tehető, sőt megvonható. A halálos létezés hajléktalanságában vergődő tudat a paradoxonokat (“kimondhatatlan fájdalmasságaink édesedését”) a “MINDEGY” éjszakájában oltja ki.

“Két arca van

(Semmi és Minden)

A Jánus-arcú Mindegynek”         – írja.

A másik irányból közelítve: Zend tábortűz-lángszínei, szikrázó humora, jól-“lakatlan” életszeretete ennek a platóni barlangháttérnek szintetizáló szürkéjében hamvadnak el.

Zend humorát Karinthy Frigyeséhez hasonlították mások, ő maga is, tévesen. Nemcsak azért, mert Zend egyúttal a nyelv zseniális játékmestere (ezzel a “kiszera méra bávatag”, vagy a “vélgaban a bégahúr” Karinthyjával még másodunokatestvérek is lehetnének, “ecce humor”-alapon), különbözésük mélyebb oka, hogy Zend humora nyilvánvalóan és eredendően filozófiai forrású. Egy négyszögesített kétsoros  a Képversek c. kötetből:

“azt álmodtam, hogy elaludtam és

azt álmodtam, hogy elaludtam” .

Franz Kafka írta egy levelében Max Brodnak, hogy Karinthy humoreszkjeit olvasva mindig az a benyomása, mintha írójuk az utolsó fillérig kiürítette volna zsebeit. Zend humora ellenben, mivel a lét abszurditásából töltekezik, adakozva-gyarapodó, kifogyhatatlan. Jacques Vaché, a születő francia szürrealizmus önpusztító tehetsége írta: “A humor nem más, mint a fogékonyság a világ színpadi értelmetlensége iránt”. Ez a meghatározás illik pontosan Zend humorára, ellenben hónaljban kissé bő Karinthynak, hogy a szabásmintához Rejtő Jenőt is segítségül hívjam. Zend különben is sokkal inkább irónikus, mint humoros. Iróniája olyan, mint a gésák frizurakupoláján átdöfött hajtű – ha éles is, nem a remény bordái közé szánta szívenszúrni azt. Viszont egyik legremekebb verse, az Aukrailla című fergeteges Rabelais-i Gargantua-i szatíra, az önfölfalatás általi SEMMIZŐ EGY-ség, burjánzó őstenyészet hisztériája – profán példázat arról, hogy az EGYén csak akkor kerülhetné el végzetét, ha sikerülne neki a Világ Mítikus Mindenevője-ként, egy “Nagy Zabálás” szertartásával EGY ÉN-né, az Egyetlen Létezővé válnia. A költemény pánszexualizmusa Zend vágya az örökkévalósággal kötött misztikus nászra; honvágy a bútorozott sehonnaiságból a létezés előtti MIND=EGY-be, ami majdhogynem a schellingi indifferencia leggazdagabb osztatlanságánk háborítatlan békéje, lázadás és rezignáció nélküli.

A Marcel Marceau-hoz írt “Gömb-vers” egyik fontos darabja Zend nagyon eltérő színvonalú levél-ciklusának, megvillantva szerzőjük legjobb képességét. A levél témája az emberiség történelme egyes szám első személyben: az önmagába gabalyodó gom(b)olyag, amit felületesen a LÉT ÉRTELMÉ-nek nevezhetnénk. Ezek Zend ún. “hagyományos” költészetének fő tartományai: a Létezés előtti, és az Élet utáni, amikhez képest hitvány hétköznapjaink történése szánalmas piszkozat csupán.

A légiesen HÍG stílus is ezt hivatott kifejezni, készakart ellentétben a kondenzált gondolatisággal. Zend az ő különös “ontológiai költészetéhez” gyakran a legközönségesebb hétköznapi nyelvet használja: pongyola párbeszédek, konyhanyelv, önsajnáló érzelgősség. Egy húron pendül ezzel a képzőművészetben a hulladék műalkotássá avatása, vagy annak a szobrásznak alkotói módszere, aki tengerparti sziklákat műanyagfóliába csomagolt, hogy ezzel mintegy kitépje őket a(z ál-)természet(esség) közegéből, aminek a magától értetődősége leplező-leleplezendő látszat.

Itt fölvetődhet a “tökéletes műalkotás” kérdése. Kétségtelen, hogy Zend a heideggeri értelemben vett “GOND”-ot gyakran hevenyészett műGONDATLANSÁG-gal közelíti meg, és a formai bravúrok iránt sok versében közömbös. Az ESZME technikai kivitelével törődik inkább, a kimondhatatlan kifejezésével. “Egy címtelen vers” című versében (←adalék a paradoxonok kedveléséhez!) írja: “Amit megénekeltem,/ nem érdekes -/ csak ami lehetetlen,/ azt érdemes -/ (…)  csak az tart bűvöletben,/ ami leírhatatlan.”

Emlékszünk egyik versének befejezésére? Igy hangzott: “Értem? Nem. Irom.” A formai szempont visszaszorulása miatt azok, akik Zend vizuális költészetének eredetiségét sokra értékelik, e hagyományos modorban írt versektől megvonják a “nagy költészet” rangját, csak “útitárs-verseknek” tekintve őket, a vizuális, vagy nyelvjátékos versek melléktermékeinek. Az ilyenfajta kritikusok számára csupán a “válogatott” kiadások mérvadók. Úgy érzik, ha a művész munkáinak csak a legjavát nyomtatják ki, akkor ezzel az alkotó leghitelesebb szellemi lenyomatát teszik nyomatékosabbá, holott az alkotás, ill. azok összessége: az ÉLETMŰ lesz e csonkítás által MŰ ÉLET-té, majdhogynem hamisítottá. Ez a szelekció még az okosok által “gyengébb”nek minősített művek esetében is önkényesség és csorbítás, Zend-kaliberű szellemi nagyságok esetén pedig egyenesen félrevezetése a nyájas olvasónak, akit a csalás felismerése később, nyáját odahagyván, komorrá tehet. Az idézőjelbe tett “tökéletlen” művek jelentősége, hogy őket tanulmányozva az alkotó más művében kipattant tökéletesség enigmatikus, és mint ilyen, megfejthetetlen voltát megérthetővé teszi, és felmutatja a szerves egységet a műalkotások összességén belül, egyúttal az egyébként esetleg kitapinthatatlan összefüggést mű és egyéni/társadalmi környezet között a tágabb történelmi, művészettörténeti közegen belül. Mivel a nem-tökéletes művek esetében mintegy kilóg a Pegazus-láb a jól manikűrözött szárnyak alól, az arányok e megbillenése fellibbentheti a titkot az alkotás lélektanáról, keletkezéstörténetéről, az alkotói szándékról; egyszóval hasznos többletinformációt adhat. De Zendnél nem erről van szó, vagyis hogy a “hagyományos” versek másodlagosak volnának a képversekhez képest, hanem hogy a hagyományosak a banalitás álruhájában szólnak a 20. szd-i ember forradalmian megváltozott viszonyáról a táguló világegyetemhez, ami őt egyre inkább a galaktika “bentlakójává” változtatta, de ugyanakkor árva lélekké is, akinek túl sok az Egész, ám a Rész-ből tudása révén máris emigrált.

Zend menekült, aki nem tud megmenekülni. A szakadatlan menekülés mámorában lohol, de nincs hová menekülnie, mert mindenütt = UGYANOTT. Zendnek a börtön az otthona, amit úgy cipel magában belül, mint csiga kívül a házát. A helyszínek változatosságával szembeszegül “portable”-börtöne, amitől a “mindenütt-egyszerre-levés” élménye negatívvá lesz, hiszen e belső cella minden helyet uniformizálva megakadályozza, hogy bármelyik eme “itt”-ek és “ott”-ak közül menedékké váljon. Zend “itt” OTT-HONtalan, “ott” viszont ITT-HONtalan. A bejárhatatlan szabadság végtelenjét lázadása bekerítette, “belterjes” ingatlanává rögzítette. Elveszett Paradicsom helyett átruHÁZhatatlan cella-pokol. MegLAKolásul így válik Zendből seholba-kiűZENDő kozmosz-lakó, aki üzenettel rohan; az üzenet közhely, mert csak annyi: “ÉLEK”, de ebbe a közHELYbe (ami bár hely, mégiscsak lakhatatlan) mindnyájan belehalunk. A Marshall McLuhan-nek dedikált “Üzenet” c. vers előadásmódja révén, illetve az üzenetet szájról szájra adó, telefonon társalkodó “társalkotók” szöveg-“fejlesztése” által a magasrendű zendi humor sziporkázó megnyilatkozása.

Zend költészete az ókori kíniai filozófia jin-jang alakzatát idézi (nem véletlen, hogy van egy ilyen formájú képverse), ahol az élet és halál ellentétei olyan gyengéden növődnek egymásba-egymás ellenére, mint anyaméhben az ikermagzatok. 

“Önmagát ölelő ölelésben

nincs semmi más csak a minden

ami vagyok

időtlenül az örök pillanatban

teretlenül a végtelen parányban

én telenül a halálos létben

vagyok”

(Nyári délután c. vers)

Zend is, mint Hölderlin, a foglalkozások legártatlanabbikában – aminek ártatlanságával csupán veszélyessége vetekszik – a költészetben, a nyelvben talált hazára. Hazatalált. Az elveszett éden gyermeke, az ön-börtöne rabjaként halálig ZENDülő fiú kulcsa a világméretű “örök”-“lakás”-koz ez a két sor:

“Otthon az,

ahol verset írok”…

Ebben az egyben ez a különös tehetségű költő hasonlít valamennyi emigráns íróhoz-művészhez, bármikor, bárhová is vetette őket a sors.

Ott van az otthon, ahol alkotsz.

Zend ül, úr ír. Nem magyarul, nem angolul hanem a számára egyetlen lehetséges nyelven: Zendül. Bármiről írjon is, akár a tékozló világba-vágyódás, ugyanakkor mindenütt-otthontalanság népdal-ősi és egyúttal legmodernebb élményéről, akár az emberiség geneziséről kulcslyuk-leske frivolitással, minden témát magához Zend-ít.

Ha belefülelünk versvilágába, tragiko(z)mikus párbeszédtöredék mormog elő a rakoncátlan verslábak alól, mintha Don Quijote és Sancho Panza győzködnék egymást kötekedőn, el nem unt buzgósággal részesítve Rosinantét (és a jelentésfejtésbe GEBEdő utókort) PARI[PAtetikus oktatásban. Hogy ellentétük megtestesülhet egyetlen, égit és földi(jé)t kajánul poézis- ÉGI+TESTté összekoccintó szellemben, ez a tény Zend óta viágos. Ez az égitest gömbidomú, minél sóvárabb-tárt a felszín, belseje annál présebb-sötét; teremtésünk-létezésünk homályára izomgörcsösen szoruló ököl, mely nem képes megnyílni, hogy kiszabadulhasson a titok.

Zend számára létezésünk “Ajtó Amelyik Nem Nyílik Sehová” (rege róka Rejtő), ezt feszegeti ék-es líraian, vagy próbálja belőle megérzékíteni a dRámát, máshol esetlen öngúnya, korkritikája ajtórengető humorba robban. Mert Zend Róbertet jellemezve elsősorban nem összegyűjtött műveiről érdemes szólni, hanem arról a jelenségről, amit úgy neveznék: a költészet összegyűjtött Zendjei. Oeuvre-jének egyes darabjai oly különbözőek, hogy a leghozzáértőbb válogatás is jóformán képtelen megsejtetni sajátosságát.

Sokfélesége sokfelől érkezett: ő maga 1956-ban vándorolt Kanadába, akcentusát és diplomáját leszámítva nincstelenül. Két év múlva már filmszerkesztő és műsorvezető a Kanadai Rádiótársaságnál, programjaiban Jorge Luis Borgestől Andrej Voznyeszenszkijen, Marcel Marceau-n és Glenn Gouldon át a kor számos kiválóságát megszólaltatja. “Atlantisz, Az Elveszett Kontinens” című sorozatát Kanadán kívül az Egyesült Államok, Ausztrália és Anglia is közvetítette. Vizuális munkái negyedik díjat nyertek a Nemzetközi Fotópályázaton 1968-ban Budapesten. Első verskötete (bájos IRÓnia!) angolul jelent meg a Karinthy Frigyestől kölcsönzött “From Zero to One” címmel, ami a szellemi atyaként tisztelt Karinthyt egyszersmind keresztapává is tette. A szójátékosan odüsszeuszi leleményű utódra bizonyára büszke lenne a jó rokon… Képköltészete a(z akkor még csak “párizsi”) Magyar Műhely révén a magyar olvasókhoz is eljutott 1988-ban.

Zend Róbert is azzal a problémával küszködött, mint például a birodalmi-cseh Kafka (és mások oly sokan): magyarnak túlságosan angol, angolnak túl kanadai; vizuális költőhöz képest túl sok a “szó, szó, szó”, alanyi költőnek túl tárgyi. De mindez tárgytalan, ha végre eredetiben (és hol nem EREDETI!) olvashatjuk Zendet. Bármit ír, az “írva vagyon”, nem akárhogyan. A maszkok aszkétáinak kasztja, a Zendek Rendje ő (egy)személyesen. Zend a dal.

Russell a Baldwin-féle filozófiai szótár oksági törvényről írt definícióit veszi kiindulópontul e tanulmányában, azt akarván bebizonyítani, hogy a filozófusok által tudományos alaptörvénynek tartott oksági törvény a tudományokban valójában hasznavehetetlen.

A legelső meghatározás, amelyet cáfolni akar, így hangzik: “Okság:  az események szükségszerű kapcsolata az idő-sorozatokban”. A “szükségszerű” Baldwin szótárában ezt jelenti: “az, ami nem pusztán igaz, hanem igaz volna minden körülmények között”. Csakhogy az “igaz” és a “minden körülmények között igaz” kizárják egymást, mivel az előbbi csakis kijelentésekre vonatkozhat, míg az utóbbi csupán kijelentés-függvényekre (melyek kijelentéssé akkor változnak, ha meghatározott értéket adunk a bennük lévő változónak). Tehát a definíciónak a fenti formában nincs értelme. De hát mikor szükségszerű egy kijelentés? Russell megfogalmazása szerint: “…ha egy olyan kijelentésfüggvény értékkészletébe tartozik, amely minden körülmények között (azaz argumentumának, illetve ~inak minden értéke számára igaz. Magától értetődik, hogy argumentumként csak a korábbi esemény időpontja jöhet számításba. Mikor oksági viszonyról beszélünk, tulajdonképpen azt állítjuk, hogy ha e1 esemény t1 időpontban előfordul, akkor – τ időintervallum múltán – e2 esemény fogja kísérni. Itt máris elérkeztünk az oksági törvény hagyományos felfogásának két legsebezhetőbb pontjához. Az egyik az esemény fogalma, a másik az időbeliség, pontosabban az az intervallum, amely e1 eseményt e2 eseménytől elválasztja.Az eseménynek valami olyasminek kell lennie, ami megismétlődik, hiszen különben nem feltételezhetnénk azt, hogy egy ok jelenléte minden esetben ki fogja váltani a hozzá tartozó okozatot. Éppen ezért, vagyis hogy a megismétlődés valószínüségét biztosítsuk, a defeníciónk sem túl szűk, sem túl tág nem lehet, mert mindkét esetben az oksági folyamat törvény-mivoltát veszélyeztetnénk. Viszont ha ehhez a sem-nem-túl-szűk-sem nem-túl-tág pontatlansághoz tartjuk magunkat, ezzel máris alkalmatlanná válik a törvény magasabb bonyolultságfokú tudományos vizsgálatok számára. Az időintervallummal kapcsolatban pedig egy súlyos, és lényegében megoldhatatlan problémával kerülünk szembe: vajon melyik az az időrészecske, amely még az okhoz tartozik, és melyik az, melynél már az okozat kezdődik. Russell azt mondja, hogy az intervallumnak végesnek kell lennie, mivel “nincsenek végtelen kicsi időintervallumok”. Ám ez esetben minden véges időrészt egy másik véges időrész határol, és így tovább, ez viszont azt jelenti, hogy sosem állapítható meg egzaktan e törvény alapján, melyik az az időpont, mely az igazi okot foglalná magában, ill. hogy egyáltalán melyik az igazi ok; másrészt pedig az idő szaggatottsága miatt az is érthetetlenné válik, hogy miként csap át egy ok egy bizonyos pillanatban – és épp abban a pillanatban – látszólag minden előzmény nélkül egy okozatba. Amennyiben ilyen statikus-szaggatottan fogjuk fel az időt, soha nem tudjuk indokolttá tenni az okkal határos időrészek átcsúszását az okozattal határos időrészekbe, hiszen “nincs két olyan pillanat, mely szomszédos volna egymással, mivel az idősorozat sűrű”. Az ellentmondás itt az, hogy miközben az okot folyamatként fogják fel az oksági törvényt univerzális alaptörvényként tisztelő filozófusok (nem is tehetnek másként, mert egyébként mivel magyaráznák az okozat váratlan megjelenését), az időt apróra darabolt, egymástól szinte szilárdan elkülönült tárgyszerűségként kezelik. Látható ebből, hogy amit ok-okozat viszonynak tekintettek, az nem más, mint amelyet a tapasztalat (induktív alapon) ismétlődő egymásutániságok viszonyaként rögzít és igazol – e viszony azonban csak valószínű, nem pedig szükségszerű! – és ilyenformán nem tarthat igényt arra, hogy tudományos törvénynek neveztessék, hiszen a tudománynak nem az a feladata és célja, hogy efféle szabályszerűségeket állapítson meg. A tudományos megismerésben ez a törvény nem több, mint kvázi “munkahipotézis”, mely a segédeszköz szerepét játszhatja addig, míg árnyaltabb összefüggések felismerése meg nem fosztja korábbi érvényességétől.

Az okozatiság törvénye túlélte önmagát. Létrehozója a (viszonylagos) emberi tudatlanság volt, mely a dolgok összefüggését kapcsolatuk legkönnyebben észlelhető, legátfogóbbnak tűnő elemeivel magyarázta jobb híján. De miközben megalkották az oksági törvényt, amellyel a gyerekkorát élő tudomány még képes volt mit kezdeni, egyúttal egy csomó előítélet is rárakódott erre a törvényre a helytelen definíciók folytán, amik aztán éppen a filozófia fejlődésére hatottak károsan. Ezek az “antropomorf előítéletek” a következők: részint az oksági folyamatok egyirányúsága, amelynek értelméban csakis az ok “determinálhatja” az okozatot, fordítva nem történhet. A determinizmus szó ebben a helytelen értelmezésben egy olyan jelentést kap, amely az akarás fogalmához közelíti; így kerülhetett később arra sor, hogy a szabadakarat fogalmát a determinizmus fogalmával összevessék, őket egymás ellen kijátsszák, holott – mindegyiket megtisztítva a félreértésektől – e kettő egymást ki nem zárja. A tévedés abból adódhatott, hogy az okot pluralisztikusan fogták fel, ellentétben az okozattal, habár ok és okozat között a szimmetriát, azaz az egy-az-egyhez viszonyt tagadni értetlenségre vall. Miközben az “ok determináló hatásáról” beszélnek, nem pusztán azt a hibát követik el a filozófusok, hogy hallgatólagosan vagy öntudatlanul egy emberhez tartozó tulajdonsággal: az akarattal vetik össze az okot, és egyirányúvá torzítják az ok és okozat között meglévő kapcsolatot, hanem ugyanakkor megfosztják a “determináció” szót filozófiailag-tudományosan értékes jelentésétől, ezáltal kiüresedik. A magyarázat a következő Russell szerint: az oksági törvény alapvető funkciója az, hogy általa a jövő a múltból levezethetővé válik, azonban a levezethetőség és a determináltság fogalmai nem azonosak. Ha úgy tekintjük őket, mintha azonosak volnának, akkor megbízhatatlan következtetések csapdájába esünk. Vegyük pl. azt a közhelyet, hogy: a jövő a múlt által “determinálva” van, ami teljesen tartalmatlan kijelentés, mivel a jövő kizárólag abban az értelemben determinált, hogy “az lesz, ami lesz”. Azonban a múlt esetében sem más a helyzet, azt is csak a “megtörténtség” ténye teszi számunkra determinálttá, nem egyéb. Determináltság ezen a módon természetesen létezik, de értelmének ilyen semmitmondó felfogása sem a filozófiában, sem a tudományokban nem viszi tudásunkat előbbre. Mihelyt felismerjük, hogy a determináltság szűkösségig tág jelentéstartalma nem alkalmas a jövőnek a múltból való levezetésére (mert amennyire a múltat nem tehetjük mássá, ugyanúgy a jövőt sem, tehát épp annyira nincs okozati hatásunk a jövőre, akárcsak a múltra, ebből következőleg a determináltság tautológia, mivel annyit állít csupán, hogy az lesz, ami lesz), az okozatiság törvényét el kell vetnünk, hogy fölváltsuk az ok-okozatok azonosságának elvét a viszonyok azonosságának elvével, amelyben már sok-az-egyhez viszonyról van szó, míg az oksági törvény legelfogadhatóbb definíciójában is az egy-az-egyhez viszony szimmetriájához jutottunk csak el. A viszonyok zonosságának elve nem gondolati szükségszerűség és enm is a priori elv, hanem a tudomány módszertani szabálya, amely addig funkcionál, míg jobb szabály nincs helyette. Az oksági törvény voltaképpen a gyakorlatilag izolált rendszerek legleegyszerűsítettebb esete – ma már csak erre korlátozódik hajdani mindenhatósága. A tudományos törvények egyik fajtája kifejezetten e gyakorlatilag izolált rendszerekre érvényes, míg a törvények másik fajtája – mai tudásunk szerint – a viszonylag izolált rendszerekre érvényes.

A tudományos törvények is falszifikálódnak idővel – erre bizonyíték az oksági törvény karrierje és “bukása”. Ezt más szavakkal mondhatnánk úgy is, nem paradoxonnak szánva, hogy minél irrelevánsabb egy tudományos törvényben az idő, annál időtállóbb a törvény. Ezt az összefüggést nevezi Russell öszefoglaló kifejezéssel “a természet egyöntetűségének”.

Egy rendszer leírható mechanikus determinánsok, de leírható lehet szellemi determinánsok segítségével is; ehhez a felismeréshez el kell szakadnunk az oksági törvényben bennerejlő hibás determináció-értelmezéstől. Ennek az elszakadásnak egyik következménye: a szellem nincs “alávetve” az anyagnak, hanem egy-az-egyhez viszonyban állnak egymással; másik következménye: a determináció a maga igazi jelentésében nem tagadása a bennünk intropektív módon megtapasztalt szabad akaratnak. Russellt – ellentétben Hume-mal – tudományos módszertani szempontból foglalkoztatja ok – okozat problémája. Azért törekszik pontosítani tudásunkat a törvények hatásköréről és illetékességéről, hogy minél alkalmasabb szellemi munkaeszköz álljon a tudósok rendelkezésére kutatómunkájukban. Míg Hume szkeptikus az emberi megismerőképesség tekintetében, Russell érzelem- és indulatmentesen – éppen a tudományos megismerés kedvezőbb esélyeinek érdekében – veszi számba a még használható és a már hasznavehetetlen, vagy korlátozottabb hasznú törvényeket, hogy a tudományos gondolkodás számára megtisztítsa a terepet, és ugyanakkor a filozófia tudományát is megszabadítsa az idejétmúlt elméletek nehezékétől.