visszapILLAN-tó

Igen, regényt fogok írni. Első szava az igen lesz, miért ne? Kezdetben
vala az igen. Innen már egyszerűbb, gondoltam kalandvágyón,
félmeztelenül kavargatva a kenyérharc keserű szószát. Micsoda
lepratelep! Firtegnapmentum, firmamentum, firholnapmentum, mindig
ugyanaz a fénytelen ég. Néha egy gyilkosságra (ön-, rabló-, kéj-)
felmordulnak az álvilág szerecsenjei, aztán folytatódik az
önanalizálás tovább a látszat-álca Szomorúparkban. Undorító! Miközben
annyi mindent csinálhatsz, lehetsz aranyásó, börtönőr,  tűzoltó,
katona, kicsi attila csicsikálj csak.

Eszméleténél volt, de már alig. Az altatók és a szesz megtették
hatásukat, naná! 50 altató egy slukkra éhgyomorra! Fenébe az éber
tudattal, pokolra a lelkiismerettel, kialusszuk! Csütörtök volt, a
cseresznyés tukán napja.

De ez nem az én sztorim, a cseresznyés tukánt kivéve, akivel barátok vagyunk.

Én, 58 éves, nőnemű, elvált, egy fiúgyermek anyja, aki már nem lehet
váci püspök sem bajadér, mert kinőtte azt a kort, amikor még bevette,
hogy amit eszünk, azzá leszünk, és most a kutyák elé vetve,
elhagyatottan próbálgatom a csörgősipkát lelki tükrömtükrömtekishazug
előtt.

Ideje elgondolkodni újfent azon, van-e értelme a világnak, nem az
életnek-életünknek, hanem ennek a kereken pörgő végtelen verklinek,
amin az exit az egyetlen végbélnyílás. Egy nap fölismertem, hogy
évmilliárdok óta az a kimondhatatlan szorzószámú létező, élükön a
baktérium- és vírusmiriáddal, ízelt, tarajos, úszóhártyás, patás,
tépőfogas, szőrmók és bőrszatyor testvéreinkkel az úrban ugyanazt a
Földet tapossa, ami előző nemzedékek kvadrilliói sokszorosának
tetemétől dagadozik. Menekülne a Föld, de nem tud, ezért “mozog”.

Hetek telnek el álmos, meddő várakozásban. Magyarország, 2006 ősze. A
szabadság eltitkolt szívdobbanásait számolgatjuk és ellenőrizzük,
van-e még pulzusa. A csőcselék: a köztörvényes bűnözők lábujjhegyen
állnak a betegágynál lemeztelenítve izmos mellkasukat,

Szüntelenül kétségbe vont árta(lma)tlanságuk összezúzódik a
pajzsos-sisakos verőlegények csizmái alatt.

A gyerekkorukról szeretnek beszélni az emberek. A gyerekkor “szép”,
benne mi magunk időtlenül idétlen krampuszok még vagyunk valamicskék a
magunk szemében, ha mások nem, a félretévedt szülői szeretet
lerakatai. Kis muksó, esetlen pojáca voltam, se nem szép, se nem okos,
a szüleim is ugyanilyenek. Nem tudták visszavezetni családfájukat az
ükapákig, kutyabőrrel is csak Izé rendelkezett, apámék gyerekkori ebe,
egy hófehér buldogkeverék, a feneke fölött fekete folttal.

Idáig jutott az olvasásban, mikor hirtelen elege lett az egészből.
Máshonnan, máshová, és még, érezte, máshogyan. Nincs meglepetés-sors,
a Lethe vize csak visszafelé mossa el az emlékezetnyomokat. Az
“előttem-az-élet”-pozíció ontogenetikája kiszámíthatóbb, mint a
méhrajzás ideje. Unta az okoskodásokat, a sajátjait leginkább, ezért
egy szellemi tisztást keresett, ahol a gondolat lenyugodhat erőt
gyűjteni a tüdőt tágító maratonra, ami a leggyakorlatiasabb erőpróba:
futás az életért. Túlélőtúra. Most fizetsz meg minden bűnödért, mint
Don Juan mikor eljött a Kővendég. Hulltomban múltam / múltamban
hulltom – hogy sírfelirat is legyen.

–         Intelligibilis, szenzibilis, nem rentábilis dilinyós
nyafogás -mondta a szövegről barátja, akinek nálánál kevesebb érzéke
van a “túlon-túl” iránt, ahogy az irracionális utáni csillapíthatatlan
sóvárgást egymást közt viccesen nevezték.

–                     Elgondolkozva ballagott hazafelé. A város utcáit
napfény söpörte, időnként fellegektől habzott az ég.

–                     “Life is like dogshit, you step into it and
everything stinks”

–                     .