jövendő halk megmondhatói

szundítanak illó esőben

virágok nyála kicsöppen

az állat begömbölyödik fekhelyén

gyermekek pilláin csukottszárnyú ég

vidámpark tükörtermében az álom

lángot lobogó vadmadár

bárokban a hét végére jár

markecolók arca neon-penészes kő

a részeg a sárba aranyat vizel

úttesteken felfedezetlen holtak

pirkadat jelez a híd felől

véradó őszi bogyók peregnek

kukákba kukkant a guberáló vén

kirándulók állnak ágakkal kezükben

távoli megállók járdaszigetén

           csend a gondja

           gond a csendje

           néma

           nem visít

           ha ráesik

           a tégla

           holtában a végzet

           vele elbeszélget

           néha

az alkonyi ember sebzett

lila homályban edzett

magánya kiváltságos

övé a véres város

ősz anya gyerek asszony

nincs kiért haza szalasszon

ha lerogy egy rongyos kőre

meghalni kis időre

A  fák összeesküdtek,

hogy jövőre nem lesznek rügyek.

A Nap megfogadta:

nem rak sugárfészkeket,

a hó bizonygatta,

nem űzi el kikelet.

A szél fennen szavalt,

közben hideget kavart:

nem kell a tavasz, a nyár,

pusztuljon a meleg,

időtlen álom, maradj,

maradjanak a telek!

S egy nap eljött a hamis esküvések,

léha fogadalmak, szeles vetések

évelő napja.

Köhögős asztmás szél lecsap

a fák nyugtalan tarkójára.

A pozsgás csend kivirágzik,

elmetszett torkát a lárma

öblögeti durcácan, duhajul.

A nyár gyümölcs-ökölbe

szorult ujjai elernyednek.

Puhán morzsolódó

lankadt álmaink közt

a hó lehempereg.

Sikolt a föld,

hahong a táj,

csüngő felhők közt

a Nap rézbőre fáj.

Csak tolong a hó

s tapossa, ó!

a nyár sutbavert kígyóbőrét.

Fehér turbános szerecsenként

vacog sz erdő álla remeg.

Habzik a mező, pórusai

havas tajtékot gőzölögnek.

Huppan a hang,

hörögve hal,

a kitárt karú végtelenbe

csörömpöl a vihar.

Alszik a Föld,

álmos a lét,

erjedő sarat

dagaszt a rét.

Sóvárgásunk hűvös-halkan

érlelődik tavasz-dalban.