ZEND, a Gondolkodó — Zend Róbert: 1929-1985

Jan 26

Zend Róbert egyike a legszokatlanabb, “legsoklakibb” kétnyelven író költőknak (avagy: költő íróknak) az óceán túlsó/innenső felén, attól függően, honnan nézzük. Soklakisága nem volt elég EGYETLEN “pre-humusz” magyar nyelvű verseskötet kiadására sem: neki csak a “feltámadunk” cinikus temetőfelirat-vigasza maradt – szerencsére ezt az alkotói bravúrt sikkes-sikeresen halála után nyomban “vég”-hez vitte. Áldassék az űr neve, mely távozta után itt maradt, testesen úgyszólván. A költészetével jóltáplált hiány.

 

“Képversek” c. kötetét a párizsi Magyar Műhely adta ki 1988-ban. Zseniális anyag, igazi “poetry-land”, “typescape”-ekké versszakolva. A megjelent képversek, köztük a “Mutamus” című és a “Nosison” «» “Sinonis” típusúak kanonizálják őt avantgarde ZEND-dé – a zöngésített “zendírások” – nevezzük így: – apokrif szövege azidáig még nem volt publikálva. Pedig ő éppen az önprofanizáló szövegeiben és magánmitológiáiban lett utódtalanul őseredeti. A képversek ezt mindössze annyiban érzékeltetik, amilyen mértékben a vastüdő utal a légzés természetes mechanizmusára. A Zend-életmű hasonlóságában úgy különbözik más költők életművétől, miként a zergeszarv a rénszarvasagancstól.

Tűz Tamással kezdve Faludy Györgyön át Fáy Ferencig a verseket a költő és a befogadó ország közti kapcsolat elemzése jellemzi erős moralizáló tendenciákkal, és a külhoni tapasztalatok visszacsatolásával az őshaza-origóhoz, tehát egyfajta személyes igazságtevés szükségérzete a szülőföld javára vagy ellenére. Közös nevezőjük egy értékcentrikus költészet megteremtésének igénye. Zend nem tartozik sem a gyökértelenek, sem a gyökerestől kiszakítottak, sem az újra-meggyökerezettek közé, mert az ő monomániákusan ismételt témája, költészetének és egyéni sorsának sajátos problémája univerzális méretű, átcsap országhatárokon és a társadalmi blokkokat elszigetelő mindenkori vasfüggönyökön. Ami őt foglalkoztatja, az nem a kibocsátó vagy befogadó környezet kritikája, hanem az individuum és a glóbusz-nagyságú, méginkább galaktika-kiterjedésű KÖRNYEZET kontra-dikciója. Amit az ő életével léteztetett költészete megcéloz, az egy ÉLETFORMA bemutatása, modellálása vagy igazolása helyett: LÉTREFORM. Mert örökös csillapíthatatlan izgatottságát az a felismerés gerjeszti, hogy bármilyen életformát választok, ezzel csak mesterségesen leszakítom magam a világ osztatlan egységéről, aláhullva a kimeríthetetlen lehetőségek milliárd-termésű fájáról az esésem súlyától fészekszerűvé mélyített egyedi életformába.

 

Zend Róbert költészete KOZMO-LOGIKUS, aminek szellemi főhadiszállása a bútorozott sehonnaiság. Érdemes felfigyelni, mennyire ontológiai értelmű Zend használatában ez az agyonnyaggatott szó: HONVÁGY. A honvágy nála merőben különbözik a nosztalgikus hazasiratástól. Költészetét a heideggeri értelemben vett “gond” tartja megszállva; az emberi létezés megoldhatatlan és felfoghatatlan-elfogadhatatlan paradoxona. Kozmikus hontalanság az ő otthontalansága. Honvágy a létezéselőttibe, mikor a “villágszellem” még nem hasadt szét egyedi tudatokra, és isten lelke lebegett a vizek felett.

A paradoxonok kiemelkedő jelentőségűek művészetében. E tény mélyén az a dráma rejlik, mely a tudat bensőségességében játszódik, és amelynek szellemi-lelki eseményei párbeszédek helyett az ellentmondások közt vergődő belső monológ erőterében játszódnak.

“Én nem vagyok itt.

Én nem vagyok most.

Én nem vagyok én.

Ha nem érted – érted. “

Mint egy herakleitoszi töredék, vagy egy talányos haiku, úgy hangzik ez a pár sor. (Nagyon sok ilyen villámfényű pársorosa van Zendnek.) “A halhatatlanok halandók, a halandók halhatatlanok, minthogy azok halálát élik, emezek életét halják.” – mondja Herakleitosz. Vagy Hui Tse töredéke: “A Nap akkor nyugszik, ha delel, és a teremtmények meghalnak, mikor megszületnek.”  A Bibliából csupán egy idézet legyen itt: “aki félti az életét, el fogja veszíteni”. A 16. szd-ban Avilai Szent Teréz írta le ezt a sort: “Meghalok , mert nem halok meg”. Négy évszázaddal később Simone Weil – aki bár a KZ-lágert elkerülhette volna, krematóriumokban elpusztított hittestvérei iránti szolidaritásból szószerint halálra éheztette magát – így bölcselkedett: “A világ létezik, rossz és irreális. Isten nem létezik, jó és reális.” Ami közös ezekben a gondolatokban és gondolkodókban, az a metafizikus érzékenység a létezés értelme iránt, és lázas keresése egy Teremtő Tudat létezését bizonyító Rendnek. Valami kérlelhetetlen PONTOSSÁG, valami HELYÉNLEVŐ-ség Zend számára a Teremtő, Hölderlin “csalhatatlan törvény”-éhez hasonló, mit “egykor az ős Káosz nemzett”. De Zend nem istenhívő, és nem nem-istenhívő. Ő a halál elleni gyilkos játszmában gyúrja-gyötri KÉTségeit, hogy EGYSÉGet találjon. Ahogy írja:

“Meg kell tanulni a csodavárással élni

S a tudattal hogy nincsen csoda”       

(Lemegy a Nap c. vers)

Zend azért hon-talan, mert az ITT-ek és Ott-ak világában egyetlen és halandó teste és a világba-születettség kicsinyes törvényei lehetetlenné teszik számára, hogy egyszerre legyen mindenütt. Monomániás következetességgel tér vissza erre a témára, például “Az Ott-tartózkodás életrajza” c. versében:

“Az itt elment oda,

de nem talált ottat,

mert ott itt volt az ott.”     

(…)

“Szeretem Ottat, mondta ITT,

elment Oda, de Ott Itt lett az Ott,

visszajött hát Ide, mert csak Ottat szerette

és Itt rögtön újra Ott lett az Ott.”

 

Zend költészetének leglényege van ebben a pár sorban:

“Elmenekültem a szabadságba

a szabadság lett az új börtönöm

sosem szabadulhat a lázadó

nem lelke lakik a börtönben

lelkében lakik a börtön”

– mert a világ, benne egyedi létezésünk tökéletlen, mégpedig természetében rejlőn, Camus szavával élve “orvosolhatatlanul” az. És igaz a hölderlini felismerés, hogy csak “a tökéletesség panasztalan”. Ebből a tökéletességből

“……..bizony, minket is,

testvéreim, halandók, hozzám hasonlók,

így szakítottak ki s ragadtak egykor

nemlétünk puha, melegen gyüremlő

párnáiról, gyanútlan éjközépen

mint édes alvót, ártatlan mosolygót – ”   

– írja Hasonlat a végtelenről c. versében.

 

Hártya c. verse 3 sor csupán:

“A vers luk a cellafalon

körmével kaparta a halálraítélt

süt a hold”

 

Tehát a lázadó lelkében lakó börtön a halálraítéltség tudata, s e fájdalmas tudásra nincs enyhülés.

“Van egy élmény amiről senki nem beszél

pedig minden élmény közt ez a legfontosabb

a meghalás”   

(Motivumok egy meg nem írandó Requiemhez)

Zendet a halálnak halála, a honvágy utáni honvágy, a reménytelen reménytelenség kínozza, vagyis a végletekig fokozott, és ezért már FOKOZHATATLAN. “Boldogtalan voltam mert nem lehettem / boldogtalan mert újra boldog voltam” írja a Rafael Alberti felé c. sorozat egyik darabjában. Ezekre a reménytelen beteljesülésről  szóló versekre – egészen közvetetten persze – a fogyasztói társadalomnak a kielégülés gyönyörét súlykoló, az “evés közben jön meg az étvágy” expanzív csömörét bővítve újratermelő mechanizmusa adhatott rejtve ihletet. A visszája ennek a csömörnek a viking élv-vágy: ha nem lehetsz mindenütt egyszerre, bármikor, amikor akarod, akkor semmi nem ér semmit. A töredék: kompromisszum, vagy legalább meghasonlottság.

“Idegenek vagyunk

nem Madridban             nem Budapesten

a világban                      önmagunkban “

…………………………………………………….

“Ha azt mondom sehol

azt értem mindenhol

hazánkká vált immár az otthontalanság”              

(Sorozat 10.)

 

A lázadó számára, aki jövőjeként van a halálába börtönözve, csak ez a fogoly tudat lakályos, mindenütt máshol idegen ő, mivel jelenléte indokolhatatlanul ideiglenes, és mint ilyen, az ott-tartózkodás érvényessége minden pillanatban kérdésessé tehető, sőt megvonható. A halálos létezés hajléktalanságában vergődő tudat a paradoxonokat (“kimondhatatlan fájdalmasságaink édesedését”) a “MINDEGY” éjszakájában oltja ki.

“Két arca van

(Semmi és Minden)

A Jánus-arcú Mindegynek”         – írja.

A másik irányból közelítve: Zend tábortűz-lángszínei, szikrázó humora, jól-“lakatlan” életszeretete ennek a platóni barlangháttérnek szintetizáló szürkéjében hamvadnak el.

 

Zend humorát Karinthy Frigyeséhez hasonlították mások, ő maga is, tévesen. Nemcsak azért, mert Zend egyúttal a nyelv zseniális játékmestere (ezzel a “kiszera méra bávatag”, vagy a “vélgaban a bégahúr” Karinthyjával még másodunokatestvérek is lehetnének, “ecce humor”-alapon), különbözésük mélyebb oka, hogy Zend humora nyilvánvalóan és eredendően filozófiai forrású. Egy négyszögesített kétsoros  a Képversek c. kötetből:

“azt álmodtam, hogy elaludtam és

azt álmodtam, hogy elaludtam” .

Franz Kafka írta egy levelében Max Brodnak, hogy Karinthy humoreszkjeit olvasva mindig az a benyomása, mintha írójuk az utolsó fillérig kiürítette volna zsebeit. Zend humora ellenben, mivel a lét abszurditásából töltekezik, adakozva-gyarapodó, kifogyhatatlan. Jacques Vaché, a születő francia szürrealizmus önpusztító tehetsége írta: “A humor nem más, mint a fogékonyság a világ színpadi értelmetlensége iránt”. Ez a meghatározás illik pontosan Zend humorára, ellenben hónaljban kissé bő Karinthynak, hogy a szabásmintához Rejtő Jenőt is segítségül hívjam. Zend különben is sokkal inkább irónikus, mint humoros. Iróniája olyan, mint a gésák frizurakupoláján átdöfött hajtű – ha éles is, nem a remény bordái közé szánta szívenszúrni azt. Viszont egyik legremekebb verse, az Aukrailla című fergeteges Rabelais-i Gargantua-i szatíra, az önfölfalatás általi SEMMIZŐ EGY-ség, burjánzó őstenyészet hisztériája – profán példázat arról, hogy az EGYén csak akkor kerülhetné el végzetét, ha sikerülne neki a Világ Mítikus Mindenevője-ként, egy “Nagy Zabálás” szertartásával EGY ÉN-né, az Egyetlen Létezővé válnia. A költemény pánszexualizmusa Zend vágya az örökkévalósággal kötött misztikus nászra; honvágy a bútorozott sehonnaiságból a létezés előtti MIND=EGY-be, ami majdhogynem a schellingi indifferencia leggazdagabb osztatlanságánk háborítatlan békéje, lázadás és rezignáció nélküli.

 

A Marcel Marceau-hoz írt “Gömb-vers” egyik fontos darabja Zend nagyon eltérő színvonalú levél-ciklusának, megvillantva szerzőjük legjobb képességét. A levél témája az emberiség történelme egyes szám első személyben: az önmagába gabalyodó gom(b)olyag, amit felületesen a LÉT ÉRTELMÉ-nek nevezhetnénk. Ezek Zend ún. “hagyományos” költészetének fő tartományai: a Létezés előtti, és az Élet utáni, amikhez képest hitvány hétköznapjaink történése szánalmas piszkozat csupán.

A légiesen HÍG stílus is ezt hivatott kifejezni, készakart ellentétben a kondenzált gondolatisággal. Zend az ő különös “ontológiai költészetéhez” gyakran a legközönségesebb hétköznapi nyelvet használja: pongyola párbeszédek, konyhanyelv, önsajnáló érzelgősség. Egy húron pendül ezzel a képzőművészetben a hulladék műalkotássá avatása, vagy annak a szobrásznak alkotói módszere, aki tengerparti sziklákat műanyagfóliába csomagolt, hogy ezzel mintegy kitépje őket a(z ál-)természet(esség) közegéből, aminek a magától értetődősége leplező-leleplezendő látszat.

Itt fölvetődhet a “tökéletes műalkotás” kérdése. Kétségtelen, hogy Zend a heideggeri értelemben vett “GOND”-ot gyakran hevenyészett műGONDATLANSÁG-gal közelíti meg, és a formai bravúrok iránt sok versében közömbös. Az ESZME technikai kivitelével törődik inkább, a kimondhatatlan kifejezésével. “Egy címtelen vers” című versében (←adalék a paradoxonok kedveléséhez!) írja: “Amit megénekeltem,/ nem érdekes -/ csak ami lehetetlen,/ azt érdemes -/ (…)  csak az tart bűvöletben,/ ami leírhatatlan.”

 

Emlékszünk egyik versének befejezésére? Igy hangzott: “Értem? Nem. Irom.” A formai szempont visszaszorulása miatt azok, akik Zend vizuális költészetének eredetiségét sokra értékelik, e hagyományos modorban írt versektől megvonják a “nagy költészet” rangját, csak “útitárs-verseknek” tekintve őket, a vizuális, vagy nyelvjátékos versek melléktermékeinek. Az ilyenfajta kritikusok számára csupán a “válogatott” kiadások mérvadók. Úgy érzik, ha a művész munkáinak csak a legjavát nyomtatják ki, akkor ezzel az alkotó leghitelesebb szellemi lenyomatát teszik nyomatékosabbá, holott az alkotás, ill. azok összessége: az ÉLETMŰ lesz e csonkítás által MŰ ÉLET-té, majdhogynem hamisítottá. Ez a szelekció még az okosok által “gyengébb”nek minősített művek esetében is önkényesség és csorbítás, Zend-kaliberű szellemi nagyságok esetén pedig egyenesen félrevezetése a nyájas olvasónak, akit a csalás felismerése később, nyáját odahagyván, komorrá tehet. Az idézőjelbe tett “tökéletlen” művek jelentősége, hogy őket tanulmányozva az alkotó más művében kipattant tökéletesség enigmatikus, és mint ilyen, megfejthetetlen voltát megérthetővé teszi, és felmutatja a szerves egységet a műalkotások összességén belül, egyúttal az egyébként esetleg kitapinthatatlan összefüggést mű és egyéni/társadalmi környezet között a tágabb történelmi, művészettörténeti közegen belül. Mivel a nem-tökéletes művek esetében mintegy kilóg a Pegazus-láb a jól manikűrözött szárnyak alól, az arányok e megbillenése fellibbentheti a titkot az alkotás lélektanáról, keletkezéstörténetéről, az alkotói szándékról; egyszóval hasznos többletinformációt adhat. De Zendnél nem erről van szó, vagyis hogy a “hagyományos” versek másodlagosak volnának a képversekhez képest, hanem hogy a hagyományosak a banalitás álruhájában szólnak a 20. szd-i ember forradalmian megváltozott viszonyáról a táguló világegyetemhez, ami őt egyre inkább a galaktika “bentlakójává” változtatta, de ugyanakkor árva lélekké is, akinek túl sok az Egész, ám a Rész-ből tudása révén máris emigrált.

Zend menekült, aki nem tud megmenekülni. A szakadatlan menekülés mámorában lohol, de nincs hová menekülnie, mert mindenütt = UGYANOTT. Zendnek a börtön az otthona, amit úgy cipel magában belül, mint csiga kívül a házát. A helyszínek változatosságával szembeszegül “portable”-börtöne, amitől a “mindenütt-egyszerre-levés” élménye negatívvá lesz, hiszen e belső cella minden helyet uniformizálva megakadályozza, hogy bármelyik eme “itt”-ek és “ott”-ak közül menedékké váljon. Zend “itt” OTT-HONtalan, “ott” viszont ITT-HONtalan. A bejárhatatlan szabadság végtelenjét lázadása bekerítette, “belterjes” ingatlanává rögzítette. Elveszett Paradicsom helyett átruHÁZhatatlan cella-pokol. MegLAKolásul így válik Zendből seholba-kiűZENDő kozmosz-lakó, aki üzenettel rohan; az üzenet közhely, mert csak annyi: “ÉLEK”, de ebbe a közHELYbe (ami bár hely, mégiscsak lakhatatlan) mindnyájan belehalunk. A Marshall McLuhan-nek dedikált “Üzenet” c. vers előadásmódja révén, illetve az üzenetet szájról szájra adó, telefonon társalkodó “társalkotók” szöveg-“fejlesztése” által a magasrendű zendi humor sziporkázó megnyilatkozása.

Zend költészete az ókori kíniai filozófia jin-jang alakzatát idézi (nem véletlen, hogy van egy ilyen formájú képverse), ahol az élet és halál ellentétei olyan gyengéden növődnek egymásba-egymás ellenére, mint anyaméhben az ikermagzatok. 

“Önmagát ölelő ölelésben

nincs semmi más csak a minden

ami vagyok

időtlenül az örök pillanatban

teretlenül a végtelen parányban

én telenül a halálos létben

vagyok”

(Nyári délután c. vers)

 

Zend is, mint Hölderlin, a foglalkozások legártatlanabbikában – aminek ártatlanságával csupán veszélyessége vetekszik – a költészetben, a nyelvben talált hazára. Hazatalált. Az elveszett éden gyermeke, az ön-börtöne rabjaként halálig ZENDülő fiú kulcsa a világméretű “örök”-“lakás”-koz ez a két sor:

“Otthon az,

ahol verset írok”…

Ebben az egyben ez a különös tehetségű költő hasonlít valamennyi emigráns íróhoz-művészhez, bármikor, bárhová is vetette őket a sors.

Ott van az otthon, ahol alkotsz.

Read More

Hontalan

Jan 10

 

          december      délután

          lombtalan ágon

          galambsötét

 

          a felhasított csöndből

          megnevezettek

          névtelenekké lesznek

          megint

 

          megkönnyebbülés

          szaggatott sóhajával

          összeboruló testük súlya

          már enyészeté

 

          megkereszteletlenek

          igétlen álma ölel

 

Read More