Russell: Az ok fogalmáról

Russell a Baldwin-féle filozófiai szótár oksági törvényről írt definícióit veszi kiindulópontul e tanulmányában, azt akarván bebizonyítani, hogy a filozófusok által tudományos alaptörvénynek tartott oksági törvény a tudományokban valójában hasznavehetetlen.

A legelső meghatározás, amelyet cáfolni akar, így hangzik: “Okság:  az események szükségszerű kapcsolata az idő-sorozatokban”. A “szükségszerű” Baldwin szótárában ezt jelenti: “az, ami nem pusztán igaz, hanem igaz volna minden körülmények között”. Csakhogy az “igaz” és a “minden körülmények között igaz” kizárják egymást, mivel az előbbi csakis kijelentésekre vonatkozhat, míg az utóbbi csupán kijelentés-függvényekre (melyek kijelentéssé akkor változnak, ha meghatározott értéket adunk a bennük lévő változónak). Tehát a definíciónak a fenti formában nincs értelme. De hát mikor szükségszerű egy kijelentés? Russell megfogalmazása szerint: “…ha egy olyan kijelentésfüggvény értékkészletébe tartozik, amely minden körülmények között (azaz argumentumának, illetve ~inak minden értéke számára igaz. Magától értetődik, hogy argumentumként csak a korábbi esemény időpontja jöhet számításba. Mikor oksági viszonyról beszélünk, tulajdonképpen azt állítjuk, hogy ha e1 esemény t1 időpontban előfordul, akkor – τ időintervallum múltán – e2 esemény fogja kísérni. Itt máris elérkeztünk az oksági törvény hagyományos felfogásának két legsebezhetőbb pontjához. Az egyik az esemény fogalma, a másik az időbeliség, pontosabban az az intervallum, amely e1 eseményt e2 eseménytől elválasztja.Az eseménynek valami olyasminek kell lennie, ami megismétlődik, hiszen különben nem feltételezhetnénk azt, hogy egy ok jelenléte minden esetben ki fogja váltani a hozzá tartozó okozatot. Éppen ezért, vagyis hogy a megismétlődés valószínüségét biztosítsuk, a defeníciónk sem túl szűk, sem túl tág nem lehet, mert mindkét esetben az oksági folyamat törvény-mivoltát veszélyeztetnénk. Viszont ha ehhez a sem-nem-túl-szűk-sem nem-túl-tág pontatlansághoz tartjuk magunkat, ezzel máris alkalmatlanná válik a törvény magasabb bonyolultságfokú tudományos vizsgálatok számára. Az időintervallummal kapcsolatban pedig egy súlyos, és lényegében megoldhatatlan problémával kerülünk szembe: vajon melyik az az időrészecske, amely még az okhoz tartozik, és melyik az, melynél már az okozat kezdődik. Russell azt mondja, hogy az intervallumnak végesnek kell lennie, mivel “nincsenek végtelen kicsi időintervallumok”. Ám ez esetben minden véges időrészt egy másik véges időrész határol, és így tovább, ez viszont azt jelenti, hogy sosem állapítható meg egzaktan e törvény alapján, melyik az az időpont, mely az igazi okot foglalná magában, ill. hogy egyáltalán melyik az igazi ok; másrészt pedig az idő szaggatottsága miatt az is érthetetlenné válik, hogy miként csap át egy ok egy bizonyos pillanatban – és épp abban a pillanatban – látszólag minden előzmény nélkül egy okozatba. Amennyiben ilyen statikus-szaggatottan fogjuk fel az időt, soha nem tudjuk indokolttá tenni az okkal határos időrészek átcsúszását az okozattal határos időrészekbe, hiszen “nincs két olyan pillanat, mely szomszédos volna egymással, mivel az idősorozat sűrű”. Az ellentmondás itt az, hogy miközben az okot folyamatként fogják fel az oksági törvényt univerzális alaptörvényként tisztelő filozófusok (nem is tehetnek másként, mert egyébként mivel magyaráznák az okozat váratlan megjelenését), az időt apróra darabolt, egymástól szinte szilárdan elkülönült tárgyszerűségként kezelik. Látható ebből, hogy amit ok-okozat viszonynak tekintettek, az nem más, mint amelyet a tapasztalat (induktív alapon) ismétlődő egymásutániságok viszonyaként rögzít és igazol – e viszony azonban csak valószínű, nem pedig szükségszerű! – és ilyenformán nem tarthat igényt arra, hogy tudományos törvénynek neveztessék, hiszen a tudománynak nem az a feladata és célja, hogy efféle szabályszerűségeket állapítson meg. A tudományos megismerésben ez a törvény nem több, mint kvázi “munkahipotézis”, mely a segédeszköz szerepét játszhatja addig, míg árnyaltabb összefüggések felismerése meg nem fosztja korábbi érvényességétől.

Az okozatiság törvénye túlélte önmagát. Létrehozója a (viszonylagos) emberi tudatlanság volt, mely a dolgok összefüggését kapcsolatuk legkönnyebben észlelhető, legátfogóbbnak tűnő elemeivel magyarázta jobb híján. De miközben megalkották az oksági törvényt, amellyel a gyerekkorát élő tudomány még képes volt mit kezdeni, egyúttal egy csomó előítélet is rárakódott erre a törvényre a helytelen definíciók folytán, amik aztán éppen a filozófia fejlődésére hatottak károsan. Ezek az “antropomorf előítéletek” a következők: részint az oksági folyamatok egyirányúsága, amelynek értelméban csakis az ok “determinálhatja” az okozatot, fordítva nem történhet. A determinizmus szó ebben a helytelen értelmezésben egy olyan jelentést kap, amely az akarás fogalmához közelíti; így kerülhetett később arra sor, hogy a szabadakarat fogalmát a determinizmus fogalmával összevessék, őket egymás ellen kijátsszák, holott – mindegyiket megtisztítva a félreértésektől – e kettő egymást ki nem zárja. A tévedés abból adódhatott, hogy az okot pluralisztikusan fogták fel, ellentétben az okozattal, habár ok és okozat között a szimmetriát, azaz az egy-az-egyhez viszonyt tagadni értetlenségre vall. Miközben az “ok determináló hatásáról” beszélnek, nem pusztán azt a hibát követik el a filozófusok, hogy hallgatólagosan vagy öntudatlanul egy emberhez tartozó tulajdonsággal: az akarattal vetik össze az okot, és egyirányúvá torzítják az ok és okozat között meglévő kapcsolatot, hanem ugyanakkor megfosztják a “determináció” szót filozófiailag-tudományosan értékes jelentésétől, ezáltal kiüresedik. A magyarázat a következő Russell szerint: az oksági törvény alapvető funkciója az, hogy általa a jövő a múltból levezethetővé válik, azonban a levezethetőség és a determináltság fogalmai nem azonosak. Ha úgy tekintjük őket, mintha azonosak volnának, akkor megbízhatatlan következtetések csapdájába esünk. Vegyük pl. azt a közhelyet, hogy: a jövő a múlt által “determinálva” van, ami teljesen tartalmatlan kijelentés, mivel a jövő kizárólag abban az értelemben determinált, hogy “az lesz, ami lesz”. Azonban a múlt esetében sem más a helyzet, azt is csak a “megtörténtség” ténye teszi számunkra determinálttá, nem egyéb. Determináltság ezen a módon természetesen létezik, de értelmének ilyen semmitmondó felfogása sem a filozófiában, sem a tudományokban nem viszi tudásunkat előbbre. Mihelyt felismerjük, hogy a determináltság szűkösségig tág jelentéstartalma nem alkalmas a jövőnek a múltból való levezetésére (mert amennyire a múltat nem tehetjük mássá, ugyanúgy a jövőt sem, tehát épp annyira nincs okozati hatásunk a jövőre, akárcsak a múltra, ebből következőleg a determináltság tautológia, mivel annyit állít csupán, hogy az lesz, ami lesz), az okozatiság törvényét el kell vetnünk, hogy fölváltsuk az ok-okozatok azonosságának elvét a viszonyok azonosságának elvével, amelyben már sok-az-egyhez viszonyról van szó, míg az oksági törvény legelfogadhatóbb definíciójában is az egy-az-egyhez viszony szimmetriájához jutottunk csak el. A viszonyok zonosságának elve nem gondolati szükségszerűség és enm is a priori elv, hanem a tudomány módszertani szabálya, amely addig funkcionál, míg jobb szabály nincs helyette. Az oksági törvény voltaképpen a gyakorlatilag izolált rendszerek legleegyszerűsítettebb esete – ma már csak erre korlátozódik hajdani mindenhatósága. A tudományos törvények egyik fajtája kifejezetten e gyakorlatilag izolált rendszerekre érvényes, míg a törvények másik fajtája – mai tudásunk szerint – a viszonylag izolált rendszerekre érvényes.

A tudományos törvények is falszifikálódnak idővel – erre bizonyíték az oksági törvény karrierje és “bukása”. Ezt más szavakkal mondhatnánk úgy is, nem paradoxonnak szánva, hogy minél irrelevánsabb egy tudományos törvényben az idő, annál időtállóbb a törvény. Ezt az összefüggést nevezi Russell öszefoglaló kifejezéssel “a természet egyöntetűségének”.

Egy rendszer leírható mechanikus determinánsok, de leírható lehet szellemi determinánsok segítségével is; ehhez a felismeréshez el kell szakadnunk az oksági törvényben bennerejlő hibás determináció-értelmezéstől. Ennek az elszakadásnak egyik következménye: a szellem nincs “alávetve” az anyagnak, hanem egy-az-egyhez viszonyban állnak egymással; másik következménye: a determináció a maga igazi jelentésében nem tagadása a bennünk intropektív módon megtapasztalt szabad akaratnak. Russellt – ellentétben Hume-mal – tudományos módszertani szempontból foglalkoztatja ok – okozat problémája. Azért törekszik pontosítani tudásunkat a törvények hatásköréről és illetékességéről, hogy minél alkalmasabb szellemi munkaeszköz álljon a tudósok rendelkezésére kutatómunkájukban. Míg Hume szkeptikus az emberi megismerőképesség tekintetében, Russell érzelem- és indulatmentesen – éppen a tudományos megismerés kedvezőbb esélyeinek érdekében – veszi számba a még használható és a már hasznavehetetlen, vagy korlátozottabb hasznú törvényeket, hogy a tudományos gondolkodás számára megtisztítsa a terepet, és ugyanakkor a filozófia tudományát is megszabadítsa az idejétmúlt elméletek nehezékétől.