Földközi levél

A búzaföldek és a karrierista napraforgók mögöttünk maradtak. A határon túl hegyek, hegyek, kristálytiszta tavak. Kiszakad a víz nehéz lélegzete: a pára a lombozat fölé. A zöldek egymást visszhangozzák, a mérföldnagyságú kártyajátékban zöldre zöld a szín. Errefelé magányos és önérzetes emberek élnek, kevésbeszédű még a szél is. Fatemplomok fénytelen tornyára huppan a nap; kerítésmászó suhanc a kihegyezett lécbe. Orrát bőrünkhöz nyomja és felmordul a hideg, de már határozatlanul bizserget a medditerrán enyhület, zsibbadó hajunkból remény szemerkél. Faragott márvány-felhők szecessziója után kilép eléd a TÉR, eltévedt álom-lovak valahai rétje; ma feledéstől kifehéredett kő. Galambok szárnyáról idő pereg, szárnysurrogásuk puzus-lüktetés. Velence. Arany arannyal szeretkezik, hullám hullámnak kedvese. És azok a szűk utcák tüzestestű házaikkal, melyek vágyukat a lagunákkal hűtik, nem megigézik a lábat? Vénülő színészek ráncaikba csorgó festékcsíkokkal e koszló vakolatú házak, homlokukon felszáradt esők elsütétült lábnyomaival. A szomorúság hosszanti tagoltsága az egész városon. Ettől rezzen össze a víz a vaporettók között, ezért hal el falzettban a gondolások hangja. Majd mikor eldördülnek az estéli harangok, a szívsiketítő zúgásban sarjadó tollak csiklandozzák a hátad. Mert galambok képében ott a a San Marcón angyalok repülnek, éjjeli fészkük te vagy.                                                                                                                                                   

No és Firenze! Zakatolás, csihu-hu-hu- kattog-ketyeg-káromkodik a pogány mozdony, atavisztikus néger rabszolgánk. Apácák röpösnek fülkéről fülkére, bokájuk vékony és csengő – üvegpohár nyaka. Szemüvegük istenszerelemtől homályos, nyakukon csörren a lánc, a túlvilági ajándék nemesfém-nehezéke. Isten szemének KERESZT-tüzében. Imádságtól megperzselődött üde szájak, kopástól kifényesedett szemek. Néger apácák világoskék ruhában, fehér apácák még fehérebb ruhában – átszellemült tekintetükből kiszabadul bőr alá rejtett lélek-arcuk. Rohangászás a csomagokkal; a Pensione Kette után most a Hotel Minervában hálunk, de csak a kötelező ájtatoskodás után! Mint disznók röfögnek be a kövér hívek isten szent házába, szájuk szélén még száradozik a tegnapi bűnöcskék szerény mosléka. Jézus sebe nem kezd el vérezni újra láttukon.Te is nézd inkább Michelangelo Pietáját a tagbaszakadt templom belsejében – az öreg apostolt, aki csuklyával fedett fővel hajlik a halott fölé a fájdalom örökös gyűrűvé-görbülő tartásával. Az élettelen testet felfogó, elhasznált kéz edény, melybe a kincset érő eső hull aszálykor. Jézus halála, a gazdag örökség átszáll reá. Az ERŐ reinkarnációja ez, mely az ifjú életet odahagyván a Vénség adakozástól áldott képébe költözik. Ám menj odáig, hol a győztes áll, az Accademiába, hogy találkozz a tökéletesség felmagasztosult Dávidával az örökélet halhatatlan arányaiban.Nem érintheted meg hét sebét, hiányzik szájáról az ecet ízének grimasza, nem büdösödött meg döglegyektől összemart húsa az erjesztő Napon. Csakhogy lásd meg: lecsüngő jobbkezének kidagadt ereiben vér van, élő vér. Ha ezt észrevetted, nem csap be többé a márvány álszent makulátlansága. Tudni fogod, hogy ez az ember ÉL, és mert él, egyszer halnia kell. Nem rákban vagy szívbajban pusztul el majd. Tűzvész vagy új özönvíz hívja el őt az élők sorából, vagy égitestek kozmikus összecsapása egyesíti fordított önmagával. Odáig áll a derengő kupola alatt, körülvéve félbemaradt szobrok sziklaordítású, a kőből sorsukat tőből kitépni akaró, megszakadásig küzdő férfiaival. Csak őket látva érthető, hogy Dávid a megszenvedett harmónia. Elirtotta már a holt anyagot: Góliátját.

De most usgyé a szabadba, nyüzsgésnek elébe! Utánam, mutatom az utat. Remek toszkán legénykék szólítanak le, szemük hamispénz-csillogása egy pillanatra elvakít.Már kapnál utána, mint a téged kapu alá húzkodó cigányasszony kezéből sandító medál után, de közben a PIACRA értél. “Tere-fere-sete-suta-retye-rutya-lim-lom-gyere-ide-zsebed-pénzed-rögtön-kita-pintom.” Áll a bál. Sózott angolna, olajoshal-bűz, kagyló, rák (mikor az árus kitaszigálja a pultra, mintha magától mozogna), óriásökölnyi őszibarack (előkelőbb snack-bárokban jégbehűtött banán-, eper-, ananász-nász párás üvegtálakon…), és a sok dinnyefejű, dinnyehasú, dinnyeseggű ember közé szorulva végre igazi dinnye! A veszett nap tépőfogait tükröző kés bontja színeire – szelíd növényi bikaviadal a vérengzés szomjat oltó vörös színeivel. Bírod még szusszal? Mert most jön, ami még nem volt! A trecento, quattrocento, quinquecento “lírában” kifejezve. Árak, áruk. Farmerek, kötött pulóverek, kegytárgyak, bőrcipők, használt-ruhák, újgazdagok, vartyogás, alkudozás, dallamos kifejezések nyomdafestéktől mutogatás-hátországba vonuló markáns hadserege (ó, még a velencei színes kristálycsillárokra emlékszel-e, a kecses üvegfigurák és nagyranőtt csiszolt tükrök e graciőz despotáira?), aranybőrű arcok boszorkányos ügyességű mutatványos-szemöldökei, hajlékony gesztikulálások egymás íveit áttörő levegőkarikái, legyek szaltói tar koponyákon, rengő melleken. Menjünk. Jó lesz elheverni a kopott szállodában, ahol duplaágyas szobánkban jobb összetételű együttes is megfordult már remélhetőleg, mint én és a vén Emma, akinek ajkán – lefogadom – álmában is a “Szent és rajongója” végszava játszadozik. Az udvar négyszögében e déli bágyadt órán is cserepesre csiripelik csőrük a fecskék. Kiszáradt szemünkben csobogva bukdácsol az álom.

Hékás, ébresztő! Délután 4 óra! Hát a Ponte Vecchióval mi lesz, és megyünk-e ferdetornyot megtámasztani? A Vecchio híd előtt ez az arnyművesek utcája, pazar boltjaikkal, bár Velence mitagadás túltesz rajtuk is, és ha elérünk dagadt bokával végre a hídra, a sorköteles hidak az Arno két partja között feszülő vigyázzban állnak díszőrséget újonc szemed előtt. (Megint Velence, idáig az egyedüli viszonyítási pont… Az állomástól a szállodáig vivő hajóút, melynek két oldalán a házak  alja mohával borítva; a vakolatok banánsárga, leander-rózsaszín, rézkupola-zöld színei úgy érlelődnek benned, mint tiltott gyümölcsök, a lágy térdhajlat-kanyarokban árnyéktól árnyékig iszkol a macska-sötét. A pisai torny legtetején visszaidőzik benned mindez, megpödörve egy kis tériszonnyal. Végignéz az ember az alkonyi tájon és hatalmába töri a pillanat, hogy ő – AKKOR – LÉTEZIK. Léha kéj, felelőtlen és nyomtalan. Mire a láb leáhítozza magát újra a földre a talpaktól agyoncsókolt, folyondárként tekergő lépcsőn, már végetért az elragadtatás.) Hamar a batyukat, szedni a sátorfát, tovább…

A Termini pályaudvar Rómában, ami a belépőt beszippantja, a távozót pedig, akár az anyaméh görcsös izmai, kilöki magából, mint a Romulust és Remust szoptató farkas hasa hajol fölénk. Belépve majd a Hotel Beatrice szobájába, az első gyermeki hang, ami köszönteni fog, egy utcai kút csacsogása. (Ó, a római Trevi kút sziklái, a hol tajtékra, hol ágaskodó jéghegyekre emlékeztetők, amik közé jobb kezemmel a bal vállam fölött behajítottam egy hazai egyforintost. Körül kőülőkék gitáros barna fiúkkal, az izzadt arcokon életöröm.) ÉLETÖRÖM. 

A városnéző buszban a sky-üléshez ragadó combokkal feszengünk, de körbevígasztalnak a ciprusok, az olajfák, néha-néha cédrus, egyszer-egyszer pálma. A Colosseum nappal rom, este fényből és égből újraépül; a Capitólium hófehér, mint a hajdani ludak, a Forum Romanum egy-két oszlopíve gyengédséget áraszt, mint kismama-mosoly, és a Larg’Argentinón sziesztázó macskákról eszedbe sem jut, hogy nem értenek magyarul. Az emberek szemének fénye naptól átvilágított levélé; az emberek szemének itt fénye van. Róma egén a Nap olasz nemzetiségű. Gyere velem, bár délután van és a bokánk mint vízkóros elefántkölyök lába, gyere a Basilica San Pietróba profán imára! Itt az a Pieta, melyet Michelangelo 25 évesen faragott. (A harmadikat a 90-ik évén túl csinálta.) Az anya nyugalmas szűzi képén semmi bánat. A halált nem élte még át. Fiatal. A szeplőtelen fogantatású kisdedet is így tarthatta karján szoptatás után. Elébb hagyta tán félbe bölcsődalát, látva, hogy a gyermek elaludt. Alszol-e Jézus – kérdi. Az nem felel – az álma mély. Lábujjhegyen megyünk előre Bernini bronz-oltáráig, amelynek körben nyitott kis csarnoka alatt Szent Péter sírkamrája örökmécsestől és hosszú, vékony gyertyák lángjától halottvirrasztó fényt ad. Háttal, lent, ahová szelíd lépcsők követik őt búcsúztató híveiként, az imádkozó pápa térdeplő szobra szürkén, alázatos-fenségesen. Mit mondhatnék még? Az emberi faj sosem tanulhatja meg úgy a beszédet, hogy ne legyen szüksége továbbra is a csöndre, a kifejezőeszközök legbeszédesebbjére. A hallgatás tökéletessége KÖRhöz hasonló: bekulcsolódik önmagába levéve lelkeinről a KEZDET és a VÉG szorongását a maga bárhonnan újra kifakasztható, befejezettségében mégis abszolút kiteljesedése által. “…az utolsó, leírhatatlan szavak helye…” HELYE, nem HIÁNYA.

Eleget időztél? Mert akkor irány a Metropolitana! Az E.U.R.-ba, Róma modern városrészébe megyünk, ahol a legmagasabb épület tengerzöld ablakaival egyenest a mesterséges tómederből tör föl, helyének hűlt vizét hagyva. A tóban szökőkút-ciprusok állnak sudáran, gyöngyszínű lombjukon átfújdogál a hold. Este van. A szomjúság felhajtóereje egy toronyétterembe emel minket, hogy ihassunk végre “aquirális minerálét”, mert ez olyan jó “admirális-ital” a tengernagy élményszomjúságnak. Az étteremben a rejtett hangszórók dalt csilingelnek, mint a zenélő dobozok Capriban, vagy az árammal működő világító gondolák Velencében, tatjukon a táncoló kis balerinával. De láttunk még ennél szebbet is, ugye, az örök városba érkezéskor; egy “bárt”- nálunk presszónak hívnák. Tiszta fehér volt belül, tiszta fehér, de még a csillár szára is, amely az alatta lévő vörös rózsacsokor lefeléfordított, megsápadt tükörképe volt tejüveg villanykörte-bimbóival. Fehér, hagymakupolás kalitkákban sárga madárkák ugrándoztak; cseréptálakon fehér korallok csipkegallérjából kihajló erdei ibolyafejek. És kacskaringós fehér karcsú székek piros bőrüléssel teltarcú fehér asztalok között. Fehér falak fehér köpadlóval. A jégszekrény-pult üvege mögött párás italok. Mi voltunk hárman az egyedüli vendég, úgy délidő körül. Róma, most pedig itt a búcsú perce, vagy estje inkább. Búcsúzni mindig napszálltakor kéne. Kezet nyújtani az utolsó sugárnak, és mikor szemedbe téved a porszürke sötét, akkor válni el. Fenn, a Garibaldi téren ültünk azon a délutánon olajbogyót, pizzát, mandulás csemegét, játékokat áruló fabódékkal szemközt, kiszorítva a kőkorláthoz, amelynek szélére áhítattal omlanak a népek, kivéve a bennszülötteket. Búsképű-lovag-ciprusok, galambbegy-színű olajfák, ágaikkal vakként tapogatózó cédrusok az egymás-keresés hiábavaló pózaiban. A mozdulatlanná meredt képlet: az összetartozás ÉS elválasztottság tragédiájának, az érintkezés képtelenségének e hibátlan megjelenítői, nem zavartatva a kusza halmazok helyváltoztató látszatmozgásától. És nem kurvul el Róma este sem. Nem rak magára színes neon-strasszokat, fülönfüggői a csillagok. OTT JÁRTAM, OTT VOLTAM. EZ MINDEN AZ EMLÉK-ÁRNYÉKOT VETŐ CSELEKVÉSEK DELELŐJÉN. 

Hát akkor most újra a Termini anyaméhe, az egyetlen ágyék, mely szülötteit visszafogadja. Mehetnénk-e máshová, mint Nápolyba, a tengeröbölhöz, ehhez az ősi keresztelőkúthoz, szívünkben az életösztön barbár istenével. Tudod, milyen kék a tenger? Mint az anyád szeme, mint a tiéd, mint valamennyi kékszemű emberé, aki valaha élt és élni fog. A tenger az ő szemük világa. A barnák szeméből föld lesz, anyaföld. A föld magának való természetű, összegömbölyödik és tetteti érzéketlenségét. A tenger érzéki, mindent befogad magába, hogy tükörképeivel csalja meg. Léte változásában-állandó kitárulkozás, földdel-hempergésből éggé átszellemültség. A tenger: VAN. És rajta Capriba hajózva a Tengeri Szél megjelent előttem. Már régóta elgondoltuk egymást önmagunknak, és képzeletünk a valóság bizonyítéka lett. “Szeretnék neked valami kedveset adni” – mondta ő és tenyerében (melynek tapintása mint a rácsreszelő) halálfélelmet vijjogó sirályokat szorongatott. “Add azt, hogy elereszted őket” – kértem én tudván tudva, hogy legnehezebb AZT TENNI, hogy NEM TESZÜNK.

Végül hagyj beszélni a három legreménytelenebb képről, nem, négyről, melyek szépsége mégis elvitatatlan. Az első Rómában egy játszótér, sárga kaviccsal felszórt. A festetlen padok szegletes összevisszaságban egymásnak hátat-fordíttatták a rajtuk ülőket, akiknek semmiberévedő szemei kirekesztették a fény eseményét , akár a teret kétfelől határoló házfalakon a használatlanságban megrokkant spaletták. A második kép: a Villa Borghese útjainak végén, ahol a park öregasszonyhajú sárga füvei végetértek, egy ferdén behasító szürke aszfaltos autóút, túlsú szélén kökerítéssel (és minek mondjam, hogy ez is szürke volt), melyen a kocsik kihagyás nélkül, időzítve süvítettek át, és az egész úgy hímződött a háttér helyben-topogó időtlen kőfalára, mint keresztszemes párnán a halált jelentő sormadaras minta. A harmadik kép ekkor már a Villa Borghese végén megtette előkészületeit: műemléképület széles falmélyedésében rongyzsákok polcain egy férfi ébredezett. Ruhája vándoröltözék. A 45 éves barna arc kidolgozottan szép – tehetséggel fosztotta meg fölöslegétől vésőjével a sors. Csavargó alakja meglógott fotónkról is, de kell-e megörökíteni a feltartózhatatlan nyugtalanságot? A negyedik képen a kikötő volt, Capriból Nápolyba visszatérve. Ott vesztegeltek a tenger szerelmétől teherbeejtett hajók elformátlanodott testtel, mellettük bárkák bámészkodtak a dokkon, farukat lágyan himbálva, gondtalanul. A víz alattuk olajos szenny konzervdobozok, citrom- és dinnyehéjak okádékaival. Ez a négy kép, íme. Nápoly széljárta széles utcái, mintha naponta kellene a tengert városukba beereszteniük. A házak csupasz mellel állják a szelet; nem tudod eldönteni: bátran vagy szégyentelenül? De Capri házai megintcsak fehérek, mintha gyónás után. A tengerpartra vezető lépcső dorombol, krúgat, míg lenézel tetejéről a vízre, aminek türkizében rózsaszín ebihal-emberek kalimpálnak nevetségesen. A természet ezen a földön ura maradt teremtményeinek. Példaképe a halandóknak, próbatétele a végeseknek. Az “ELSŐ EMBER” ő. Tessék, ez az enyém, a megfogalmazottságában is magányos élmény, egyben a kimondhatatlanig osztható. Vedd magadhoz.