Magányos cédrus

      

       Sörényes főd

       hátravetve

       zubogsz a fényben.

       Álomra eped

       a pusztaság

       min gyűrűzik

       kékes mosolyod.

       A méltóság varázslata

       süpped ernyedő

       ágaid közé.

       Béke, csend.

       Az elmélkedés

       a föld felett vibrál

       száz szemet

       tát az égre.

       Egyedül vagy

       bölcs porkoláb

       ki a szemlélődést

       megbilincseled.

       Azt hiszed, megcsalsz

       s elfeded a zaklatott

       viharok árnyékát?

       Ám ott siklik ő

       a napsütésen

       a felhőtlen égen

       szemérmes törzsed

       vájkált redvein

       s gúnykacaja

       szétfreccsenti

       a pihés csendet.

       Magányos vagy –

       préda vagy.

       Most még

       bóbiskol a nyugság

       a kolibri-szárnyú

       egeken

       de már érzed

       vénádban a vészt

       te magányos-bús

       te oly erős

       te védtelen.