van aki gyűrhető

van aki gyúrható

van ami gyűjthető

van ami gyújtható

vonít az ég huzat süvít

zár csikorog a kertben

a sarokban sötét sunyít

kiöltöm rá a nyelvem

kuvik kiált égi rocska

nyakon önti az árkot

rosszkedvem mint öreg macska

pinceablakban nyávog  

sétálgatva a tetőkön

a csillag-csillárokat megkocogtatom

úgy csilingel utánam az ég

mint a villamos

fűzfák szökőkútjai megerednek

orromra teszek hold-monoklit

hogy megszámoljam őket mielőtt

– üveggolyók a fűben – elgurulnak

a hold olyan komolytalan 

függőágy 

            lepkeháló

                        radar

                                   búboskemence

bűvész

                    fura átváltozóművész

minden ágyba belefekszik

minden asztalhoz leül

és hallja amikor a küszöbök

jóéjszakát kívánnak a csukódó kilincseknek 

ajtóm előtt e bodzaág

alatta hullt bogyók

a bánat kisfiús szavát

cipődbe mormolók

hegyes csücsökkel pajkosan

levél ha meglegyint

a szél se sajgatná sosem

ha újra látna itt

kútra indul

fején agyagkorsó

köténye énekel

visszafordul

testén fakoporsó

többé nem éred el

a pipacsok szememből néznek rád

ülj körém és hallgattasd el a lélekharangokat

cseppek maradtak már csak a csillogásból

autó-karosszérián csillag-cserepeken

a tisztáson hemperegjünk össze álmainkkal

ha jön a jós favágó és kérdezi mivégre vagyunk itt

válaszoljuk neki a kenyér és szalonnasütések illatát

takarózzunk ráncai melegébe

kérges tenyerét az ég fölénk tartja

és a tenger mibennünk tükröződik

visszhang gurul a hegyen sziklaüregek sejtelmeivel

szakadékodon én vagyok az egyetlen sarjadó növény

hó kavarog az erdő alján ahol gyermekünkre várok

aranyszőrű mókusok hordanak szerelmet eleségül

vállamra száll az igazmondó szél a kőtoronyból

az jáspisokkal van kirakva kígyóbőrrel bevonva

ott őrzik a NINCS-et kékfarkú kutyák

de te nem hagyod itt a szarvasokat

ha jönnek az éjszaka feketeruhás nénikéi

hogy három kívánságodat teljesítsék

kívánj háromszor engem

A hajnalok úgy jönnek együgyűn mint a bárányok.

Az éjszaka jászolhoz vezeti őket és friss fénnyel megitatja.

Az ég hasa alá bújnak és a jámbor csillagok emlőjéből tejködöt szopnak.

Barna szemük fátyolos a jóllakottságtól.

A hajnalok megszürkült arcunkba néznek; a szomorúság éjszakai virágaiba

de nem válaszolnak árkos szemeink unszolására.

Szívünkből kikoptak a szavak, elmondtunk már minden lényegtelent,

és most a lényeg nyálunkkal együtt kiszáradt ínyünkhöz tapad.

Gyapjas hajnalok bégetnek körül, nedves orrukkal kezünk bökdösik,

a fázékonyt, a keskenyet, a simogatót, boldogtalant.

Ma sem öleltünk jót, ma sem szeretett senki,

ma is magányosak maradtunk.

A hajnalok nem értünk jönnek.

A hajnalok nem tudnak semmit az éjszakákról.

Csak te segíthetsz.