bohócarcodat vigyorogtasd

kaján koponyád néma lantján

utcalány-mosolyt szűzre mosdass

aztán a SEMMI – nincsen AZTÁN

árnyékkereszten az éjjeli ég csillag-töviskoszorúja.

békák brekegnek a holdsütésben, álmatlan kutyaugatás.

a föld friss fűvel megvetett ágya szerelmet illatozik.

szerte ködlepedők áramtól bizsergő villanydrót-szárítókötélen,

a kutakból beszéd csörgedez.

barátságos tehenek tőgye kolompol, a nyájak testközeiben

egy-egy emberi lehelet furulyája.

nagy éjszaka ez, akár a többi.

minden szél meglebben, minden bogár felrepül, minden madár elszáll.

szárnyaik összeakaszkodnak a leveledző fákkal,

csőrük felhőpruszlikból csinál tépést a sebesült katonáknak.

hegycsúcsok tegnapi halottak szemeiből tábortüzeket raknak,

a holnapi holtakat hivogatni.

a dombok térddel üldögélnek előttük

asszonyos elmélkedés gömbölyű vonalaival.

hidak ússzák át a hideg folyókat,

az ázottszagú erdőkben vadnyulak füle és őzek farka világít.

valahol mindig hazatérünk és megpihenhetünk valahára

fáradt harcosai a vágynak.

szép testvérem az avar puha, mint az anyamell,

a vadászok puskája letört hajtásként megered.

kifordított tenyereden a világ térképét hordozod.

rajzolj virágot homlokomra, mielőtt útrakelnek a gólyák.

       Sörényes főd

       hátravetve

       zubogsz a fényben.

       Álomra eped

       a pusztaság

       min gyűrűzik

       kékes mosolyod.

       A méltóság varázslata

       süpped ernyedő

       ágaid közé.

       Béke, csend.

       Az elmélkedés

       a föld felett vibrál

       száz szemet

       tát az égre.

       Egyedül vagy

       bölcs porkoláb

       ki a szemlélődést

       megbilincseled.

       Azt hiszed, megcsalsz

       s elfeded a zaklatott

       viharok árnyékát?

       Ám ott siklik ő

       a napsütésen

       a felhőtlen égen

       szemérmes törzsed

       vájkált redvein

       s gúnykacaja

       szétfreccsenti

       a pihés csendet.

       Magányos vagy –

       préda vagy.

       Most még

       bóbiskol a nyugság

       a kolibri-szárnyú

       egeken

       de már érzed

       vénádban a vészt

       te magányos-bús

       te oly erős

       te védtelen.

leveleimben könnyű csuklóval rajzolgatom magam

színezem is de főleg rajzolom

a rugalmas körvonalak alakíthatók

minden új levél történetének hőse én vagyok

mesém változik mint a nép ajkán az ősi mondák

ismeretlen motívumokkal gazdagodik

bővelkedik meglepő fordulatokban

modellt állok a legkisebb királylánynak

aki minden levélben világgá indul

“ha rossz leszel virág szárával verlek el”

alvajáró őszt keresnek

a kecses kariatídák

pár nap még hogy meglásd

a sápadt csendkirályokat

tompafényű lótuszok alatt

hajladozva

“te nem lobogsz te magad vagy a láng”

szélroham

riadt árnyékok menekülnek a lomb közé

domb mögé

holdtojást költ az éjszaka

csend bong

hang cseng

MIÉRT NEM VIGYÁZTÁL JOBBAN A TŰZRE

jó vagyok

                     édes a nyálunk

                     mint a madártej

                     jószagu nyálunk

                     nárdus-olaj

                     pirkadat hóna alatt

                     zsiráf-szemünk

                     nem szomorú

                     szemtelen inkább

                     combjainkat mutogatjuk

                     melleink akár a hattyuk

                                         úgy bizony

                     szerető kéne

                                          szerető szép

                     gyenge lánynak

                                          zsenge virágnak

                                                         mi vagyunk

                                                                      ragyogunk

                                                                                      huss