édes a nyálunk

                     mint a madártej

                     jószagu nyálunk

                     nárdus-olaj

                     pirkadat hóna alatt

                     zsiráf-szemünk

                     nem szomorú

                     szemtelen inkább

                     combjainkat mutogatjuk

                     melleink akár a hattyuk

                                         úgy bizony

                     szerető kéne

                                          szerető szép

                     gyenge lánynak

                                          zsenge virágnak

                                                         mi vagyunk

                                                                      ragyogunk

                                                                                      huss

jövendő halk megmondhatói

szundítanak illó esőben

virágok nyála kicsöppen

az állat begömbölyödik fekhelyén

gyermekek pilláin csukottszárnyú ég

vidámpark tükörtermében az álom

lángot lobogó vadmadár

bárokban a hét végére jár

markecolók arca neon-penészes kő

a részeg a sárba aranyat vizel

úttesteken felfedezetlen holtak

pirkadat jelez a híd felől

véradó őszi bogyók peregnek

kukákba kukkant a guberáló vén

kirándulók állnak ágakkal kezükben

távoli megállók járdaszigetén

           csend a gondja

           gond a csendje

           néma

           nem visít

           ha ráesik

           a tégla

           holtában a végzet

           vele elbeszélget

           néha

az alkonyi ember sebzett

lila homályban edzett

magánya kiváltságos

övé a véres város

ősz anya gyerek asszony

nincs kiért haza szalasszon

ha lerogy egy rongyos kőre

meghalni kis időre

A  fák összeesküdtek,

hogy jövőre nem lesznek rügyek.

A Nap megfogadta:

nem rak sugárfészkeket,

a hó bizonygatta,

nem űzi el kikelet.

A szél fennen szavalt,

közben hideget kavart:

nem kell a tavasz, a nyár,

pusztuljon a meleg,

időtlen álom, maradj,

maradjanak a telek!

S egy nap eljött a hamis esküvések,

léha fogadalmak, szeles vetések

évelő napja.

Köhögős asztmás szél lecsap

a fák nyugtalan tarkójára.

A pozsgás csend kivirágzik,

elmetszett torkát a lárma

öblögeti durcácan, duhajul.

A nyár gyümölcs-ökölbe

szorult ujjai elernyednek.

Puhán morzsolódó

lankadt álmaink közt

a hó lehempereg.

Sikolt a föld,

hahong a táj,

csüngő felhők közt

a Nap rézbőre fáj.

Csak tolong a hó

s tapossa, ó!

a nyár sutbavert kígyóbőrét.

Fehér turbános szerecsenként

vacog sz erdő álla remeg.

Habzik a mező, pórusai

havas tajtékot gőzölögnek.

Huppan a hang,

hörögve hal,

a kitárt karú végtelenbe

csörömpöl a vihar.

Alszik a Föld,

álmos a lét,

erjedő sarat

dagaszt a rét.

Sóvárgásunk hűvös-halkan

érlelődik tavasz-dalban.