Vendég

az ismerős megérkezik

asztalunkhoz ültetjük és elmondatjuk vele a külvilág meséit

végigjártatja szemét arcainkon mintha gyanítana

valamit rólunk

dugába dőlünk a ránkfogott figyelem előtt

kétszínűség a fehér falon

szánk szélén a nagyranőtt gyermek ki nem tombolt

keserűsége

nevetés csattan mint a pofon

és eldördül ugyanakkor a sírás

az elégedetlen anya homlokránc-glóriája alól

kiles a határtalan engedetlenségre

a vendég nem maradhat sokáig

bármeddig is marad elmenetele az

idők végezetét megelőzi majd

villánkon felszeletelt emléket viszünk a szánkhoz

jólnevelt karíveléssel

a kiszikkadt társalgás kaktuszait rakosgatva

kibámulok a múló perceken

kályha lobog megrázkódik a szél anyám kötöget

én oldalamhoz szoruló könyökkel kucorgok

legislegutolsó mosolyában

irányt se váltva visszanézek a szemek töltött

revolvereire a mellmagasságú csöndben

ideje cihelődni

túl szoros kézszorítások

egyikünket vár a felnyergelt sötét