Földtölte – Nagybátyám, Bali Ferenc emlékére

 

Anyjával egy szobában ketten

ha ugyan szobának mondható

ez a ganéjjal kibélelt ketrec.

Virraszt a balsors. A hold fogyó.

 

Anyja fekszik és nyögve egyre

az ágytálat kéri vagy vizet.

Rózsáll gyerekes gyönge ínye

míg nem szűnő fájástól sziszeg.

 

Ő piál csak. Bármit. Sósavat is

ha kezébe akadna egy üveg.

Nem érzi csípős szagát – álmos –

a levizelt lehányt ágynemünek.

 

Ruhástól alszik borostásan.

Lábain két ormótlan bakancs.

Ha felébred szaval. Hangja bársony.

Megcsalta múltja. Fején agancs.

 

Szinésznek készült harminc éve.

Félrecsúszott és “senki” lett

mert azzá is csak “lesz” az ember.

Segédmunkásnak gyárba ment.

 

Kirúgták nem egyszer de sokszor.

–  Magamra hagytak – mondta ő.

Lopott talán; ki tudja. Zokszó

torkán ha volt nem tört elő.

 

Szeme riadt vadé. Szemérmes

keze anyját mosdatva remeg.

“Jól van csillagom” “Nem baj édes”

babusgatja a vén kisdedet.

 

Háta begörbül mint a bölcső

a nagykabát alatt – a tűz kihunyt.

Ráront a gazdátlan kín csőstől.

Mihaszna értelem. “Pszt. Aludj.”