az alkonyi ember sebzett

lila homályban edzett

magánya kiváltságos

övé a véres város

ősz anya gyerek asszony

nincs kiért haza szalasszon

ha lerogy egy rongyos kőre

meghalni kis időre

A  fák összeesküdtek,

hogy jövőre nem lesznek rügyek.

A Nap megfogadta:

nem rak sugárfészkeket,

a hó bizonygatta,

nem űzi el kikelet.

A szél fennen szavalt,

közben hideget kavart:

nem kell a tavasz, a nyár,

pusztuljon a meleg,

időtlen álom, maradj,

maradjanak a telek!

S egy nap eljött a hamis esküvések,

léha fogadalmak, szeles vetések

évelő napja.

Köhögős asztmás szél lecsap

a fák nyugtalan tarkójára.

A pozsgás csend kivirágzik,

elmetszett torkát a lárma

öblögeti durcácan, duhajul.

A nyár gyümölcs-ökölbe

szorult ujjai elernyednek.

Puhán morzsolódó

lankadt álmaink közt

a hó lehempereg.

Sikolt a föld,

hahong a táj,

csüngő felhők közt

a Nap rézbőre fáj.

Csak tolong a hó

s tapossa, ó!

a nyár sutbavert kígyóbőrét.

Fehér turbános szerecsenként

vacog sz erdő álla remeg.

Habzik a mező, pórusai

havas tajtékot gőzölögnek.

Huppan a hang,

hörögve hal,

a kitárt karú végtelenbe

csörömpöl a vihar.

Alszik a Föld,

álmos a lét,

erjedő sarat

dagaszt a rét.

Sóvárgásunk hűvös-halkan

érlelődik tavasz-dalban.

                                        várom a máriát

                                        kicsi mária

                                        kis csizmája

                                        szaladozik

                                        mint a páva

                                        világtalan

                                        szeme zöldje

                                        virágtalan

                                        senkiföldje

                                        melenget hangja:

                                        kemencepadka

                                        szélire ülök

                                        dalt hegedülök

                                        mária-áriát –

                                        várom a máriát

                       volt-időm

                       holt idő

                       múlt

                       teremtő

                       temető

                       kút

                       jelenem

                       eleven

                       híd

                       igazít

                       kitaszít

                       véd

                       maradék

                       időm

                       haladék

Pengenek

és bonganak

szólnak,

de nem

mondanak.

Pengjetek

és bongjatok

szívemhez to-

longjatok

fullassza meg

hangotok

s míg fecsegtek,

én hallgatok.