görbelábú

kacsázik

bőr   kéz   szem  szürke

öreg

szolgáló volt

az ultra neki kutra

úgy mondja balik-úr

söpör   sikál   súrol

aki rossz az a pluttó

nincs gyereke

vezetékneve libus

a halál izen hozzá

ahogy cselédlányt

ágyába parancsol a gazda

este kivetkőzöl magadból

reggelre visszaöltözöl

Végigfolyik az államon

S a Holdra nem vet

Ügyet.

Szél bukdácsol az árnyakon

Fát lovagolva

Üget.

Civakodnak a csillagok

S kigyúl szememben

Az ég.

A göncölszekér eloldalog

A tejút fejemen

Hajék.

Kigyúlt szemem nem hamvad el

Holt tüzön

Vizen:

Könnyem herdálom szaporán

Eső esőnek

Üzen.

A hajnalok úgy jönnek együgyűn mint a bárányok.

Az éjszaka jászolhoz vezeti őket és friss fénnyel megitatja.

Az ég hasa alá bújnak és a jámbor csillagok emlőjéből tejködöt szopnak.

Barna szemük fátyolos a jóllakottságtól.

A hajnalok megszürkült arcunkba néznek; a szomorúság

                                   éjszakai virágaiba, de nem válaszolnak árkos szemeink

                                   unszolására.

Szívünkből kikoptak a szavak, elmondtunk már minden lényegtelent,

                                   és most a lényeg nyálunkkal együtt kiszáradt

                                   ínyünkhöz tapad.

Gyapjas hajnalok bégetnek körül, nedves orrukkal kezünk bökdösik,

                                   a fázékonyt, a keskenyet, a simogatót, boldogtalant.

Ma sem öleltünk jót, ma sem szeretett senki, ma is magányosak

                                   maradtunk.

A hajnalok nem értünk jönnek.

A hajnalok nem tudnak semmit az éjszakákról.

Csak te segíthetsz.

fent tiszták a fények és olthatatlanok

megég kit közelükben ér a félsz

de léptét veszti az is ki nem magától jött

csak az áll bizton kinek Napja

fenn olthatatlan ragyog

bohócarcodat vigyorogtasd

kaján koponyád néma lantján

utcalány-mosolyt szűzre mosdass

aztán a SEMMI – nincsen AZTÁN