de egyáltalán nem ezt akartam írni. és főleg – vagy nem főleg
ezt most hagyjuk – nem így. jöttél. én örültem neked. a dátu-
mot nem tudtam hirtelenjében, később, a ligetben jutott eszem
be, hogy megkérdezzem tőled. (mikor válaszoltál, ha jól emlék-
szem – és nincs okom rá hogy rosszul emlékezzek – a 70-es tro-
li megállóját alig hagytuk el, éppen átvágtunk a sineken ahol
egy már nemtudomhányas villamos “közlekedett” gyerekkoromban
az állatkert irányába.) kinéztem vagy inkább lenéztem rád mert
te akkor még a lépcső alján álldogáltál, láttam, hogy a hajad
rókavörös, ezt a hajadról, akárhányszor találkoztunk, minden
“alkalommal” újra megállapítottam és eszembe jutott ugyanakkor
beszélgetésünk az – Átlagtól Elütő vörös – emberekről. a két ku-
tya négy nedves orrlikával máris elorozta higiéniával álcázott
emberszagom te bejöttél, mandarinnal kínáltalak, nem fogadtad
el. aztán leültünk egymással szemben, és az álmainkat kezdtük
mesélni. látod, valami így nincs rendben. kezembe veszem a múl-
tat és csak forgatom hülyén közellátó szemeim előtt. a leírás
retrospektív jellegét azonosulási vágyam nem enyhíti. tegyem jelenidőbe az
egészet, ami idáig volt? lássuk. “de egyáltalán nem ezt akarom
írni. és főleg – vagy nem főleg, ezt most hagyjuk – nem így.
jössz. én örülök neked. a dátumot nem tudom hirtelenjében…”
innentől nem erőltetem tovább. pedig látok magam előtt egy-egy
elfeketedő képet, amint kergetőzöl a kutyákkal – a nevüket nem
szívesen mondom ki mert nem én adtam: ezek a te szavaid -, e-
gyütt tipojátok a jeget, gina a hátára fekszik, hörög gyönyö-
rűségében, a szemeit forgatja. a múlt, a történet, az “úgy, a
hogy” akkori mindenhatóságának nincs hatalma mostani szavaimon.
a múlt prófétikus látomásait önmagáról a jövő egyetlen válasz-
tott perce kifigurázhatja. azt mondtad, a filmeden egy ruhátlan
nő tejet hűt majd, így, pohárból pohárba. a grundon konzervdo
bozokat rugdosnak a srácok. csorba vécékagylók, törött ablakü-
vegek, értéktelen gipsz-szoborhamisítványok hevernek ott. ju-
harlevelek között? talán; erről nem beszéltél. ki ne maradjon
a magányos férfi a magányos fával, ők a legfontosabbak. a férfi
ormótlan tubusból gyógyszert spriccel a fakéregre, aztán deré-
kig levetközik, és lassú mozdulatokkal, a fa törzsén körbeta-
padva beledörzsöli sebes oldalába a habzó orvosságot. nem ta-
pad, vonaglik, mondtad – a fájdalomtól és megkönnyebbüléstől.
a képeiddel hát megvolnék. az utcán csikorgó hideg volt (csi-
korgó hideg van és bizonyára jövőre is lesz ebből a mi csikorgó
hidegünkből és “csontig hatóló” szelünkből) de mi mentünk elő-
re. ez a négy szó itt olyan, mint egy vezércikk-részlet. azok
a léptek azonban, ténylegességük lábnyomával egyáltalán nem vol-
tak “olyanok, mint”. sőt. azon a napon semmi nem hasonlított
semmihez. a dolgok csupaszok voltak, földből kiforgatott gyöke
rek. a hó nem esztétizálta agyon őket. mi pedig konokul elmu
lasztottuk egymásnak fölmondani a természet szépségeiről bema-
golt leckét. azért ez itt még mindig lehet vers!az utolsó pil-
lanatban is kaphat egy gellert, amitől felbátorodva hanyatt-
dönti a múzsát. tudod, hogy nem erről van szó. tudjuk, miről.
eljöttél, mert beszélni akartál valakivel. bizonyára vágytál
arra is, hogy elismételj előttem jeleneteket abból a valamiből
amit te sorsodnak nevezel, és elismételve korrigáld, azaz meg
hamisítsd. a dózsa györgy úton a liget szélén rendőrök járkál-
tak fel-alá párosával, gumibotjuk halkan verdesett; szent idill.
te, mihelyt észrevetted őket, pánikba esve kattintottad kutyá-
id nyakára a pórázt, mert egyébként mindig szabadon ereszted
őket, ugye, ez a szokásod, bár ez a szokás hatóságilag tilos.
je ne suis contente pas, ahogy az intézetben tanultuk marti
alnál. elégedetlenségem elégséges oka nem egyéb, mint hogy
képtelennek érzem magam – mert ÁLTALÁBAN érzem képtelenség-
nek – hogy belehelyezkedjen egy művészi “attitüdbe”, és an
nak immanens törvényeivel körülmetéljem a valóságot. “vérrel
álmodom”, mondtam; “ez egysoros vers”, válaszoltad. magyarázat
egyben az előbbiekre? nos, akadozva, de folytatom. már nem
tudom, kint-e vagy itthon, vagy itthon is, ott is (egyálta-
lán: mindenütt) a sebzettségről beszéltünk, beszélünk, fogunk
beszélni, mindegy. úgy tűnik, engem is lefülel a végzet. szi-
rénázó rendőrkocsiból kiszáll, igazoltat. bekísér a transzcen
dens őrszobára, mint közveszélyes sorskerülőt. kolbács helyett
gumibotot vesz elő. édes aljasság méze szánkon, életünk ham-
va, hímpora. túl szélesre tárultak a dörömbölő előtt a felfe-
szíthetetlen kapuk. az úgy tűnik-től kezdve magamat idéztem.
minden önálló szó hatalma verssé tenni magát. a vers: ős-el
lenség, mint fizikában a súrlódás, amit azonban ha megszün-
tetnünk teljesen sikerülne, bizonytalanná válna valamennyi
rendszer. a költészet létezésünk sebességlassító súrlódása
halálba vivő utunkon – nem hitted – áldott mindennapi akadá
lyoztatás a köteles megsemmisülésben. Z a nap, az a nap!
az a nap már nincs sehol. ahogy a tudósok, tudva ugyan hogy
az “élet alapja” a fehérje, képtelenek előállítani azokat a
feltételeket, amelyekbe e misztikus fehérje működőképes or-
ganizmussá válna, ugyanúgy nem tudom én , hogyan lehet a múlt
emlékeit a bürokrata jelennel láttamosztatni. te legszertele-
nebb szétesettség, múlt, te kannibál, engedd, hogy neved a
számra vegyem! kísért-e földi árnyak baljóslatú beszéde? gi-
na, kisfiam, fürge lábatokat alig látom, az időben visszafe-
lé futókat. mámoros ugatásotok ugyan megismerném-e vad fal-
kacsaholásban? arra mentem át mindig az új művésztelephez,
ahol az az ezüsthajszál-erecske fut a patakba szemlesütve.
neki meséltem sok estén keresztül. a megpróbáltatásról. új-
ra meséljem? kitalálod. köztulajdonunk ez, mint az égbolt.
most esteledik, a levegő csiszolt drágakő. a töltésen túli
toronyház homlokzatán ablakok húszsoros aranylánca. serény-
kedik a mester, a hazárd bazáros. és akkor mentél el. úgy
történt, hogy aznap délután sehogyse akart lenyugodni a nap.
ott guggolt holdas éjjelijén és kishíján kierőlködte már
azt az enyhe sfumátót, amit leonardotól tanult, de aztán meg-
gondolta magát. tehát elmentél, de én egy darabig kísértelek,
ezért nem is volt ez olyan táv-eltávozás, hanem inkább a ma-
gunk egymásrahagyatottséga után mindkettőnk kölcsönös magá-
ramaradása. ezen a lapon, a mai nap garancialevelén pontosan
kijelölhetném egyezményes elszakadásunk helyét. minek; az
érdektelen információ mállékonyabb a csecsemőmosolynál. osz-
ladozz hát “azbap”. láthatatlanná tevő toll, pihenj. “de e-
gyáltalán nem ezt akartam írni”…? az idézet idézetét? (némi
önsajnálat a deklamációban. mert: ambivalenciával tröténik
az utolsó hangszer hangolása) szomorúságról talán már csak
úgy lehet írni ahogy “végh úr”: egy csomó helyesírási hibá-
val. “azt álmodtam, hogy a halál elveszítette a kaszáját és
én megtaláltam.” (zabpelyhet ettünk baracklekvárral.) “úgy
fénylett mint a gyémánt , én meg elindultam hogy visszaadjam
neki.”(mazsolát is szórtál a zabpehelyre.) az “egyetlen lé-
tező igazség” a paralitikus emberi elme rögeszméje. a tények
mindenhatósága konvenciójának bedőlve néztük a lányt, aki e-
gyenesen belénk szaladt a sarkon, és a kutyáktól hátrahőköl-
ve ijedtében becézni kezdte őket. ugyanígy néztük a fiatal
rendőrt – kezében akvárium, abban egy nylonzacskóban dió, egy
másik nylozacskóban cukor? só? mindenesetre valami fehér és
szemcsés anyag – aki a szent istván körúton sétált szembe ve-
lünk, hasán egyensúlyozva szürrealista terhét. naplórészlet:
a FÖLD férge trágyája virága közelsége kell. földgömböt ve-
szek. földön ülök a szobámban. a földevés az egyetlen rítus
ami elképzelhető. FEKETEFÖLD. az ajtódon cédula: ELŐZETES BE-
JELENTÉS NÉLKÜL CSÖNGETNI ÉS KOPOGNI TILOS. csukott kapuk csu-
kott ablakok előtt haladtunk el csukottszájú földresúnyt fejű
emberek között. nyitott koldustenyér. “szép kis kezedre kesz-
tyűt majd ki ád…” (üzenet pár nappal később: félek az ünne-
pektől.) “…lábadra ki vesz cipőt”. (üzenet folytatása: üd-
vözlöm a kutyákat.. nem csöngettem, nem kopogtam. üzenetnek vé-
ge.) ha most végigolvasod újra az első és a második szövegva-
riációt használati utasítással vagy anélkül (legjobb volna az-
zal-és-anélkül egyidejűleg; a legkülönb megoldás a lehetetlen),
esetlek kételkedhetsz abban, találkoztam-e veled egyáltalán.
bevallom, én is kételkedem. habár: te bejössz, mandarinnal kí-
nállak, nem fogadod el. aztán leülünk egymással szemben és az
álmainkat kezdjük mesélni. végső visszautalás az első oldal 16.
sorára.
Read More
Recent Comments