s t á c i ó
Mar 03
Feb 17
Feb 01
ebben a szobában már vagy tizenötször voltam
egy asszony szobája az egyszerűség kedvéért barátnőmnek nevezem
állítólag itt minden bútordarabnak története van
lehet nem tudom
én csak a befőttesüvegben csalinkázó halak históriáját ismerem
azokat én hoztam van egy hete hogy végigcipeltem őket a városon
idegenek voltak aznap vettem őket a boltban vígan cikáztak
különböző mintázatú ívelt testeikkel papagájkalitkák és
aranyhörcsögketrecek közé beékelt akváriumaikban
hát ide jutottatok a vizük átengedi az udvarra nyíló ablakok
zsugorított négyszögeit
sötétszürkén rózsaszínen helyenként feketén három másnapra
megdöglött belőlük a maradék elégedetten pompázik
túlrikítva a szanaszét pöttyentett virágokat
cherry brandyt iszogatok az ágyon ülök
nyugtalan vagyok egész nap tegnap is az
voltam ez a heti programom
barátaimat tárcsázgattam még egy félórája is lebattyogva
a közértbe ahol semmi keresnivalóm nem volt de azért
ha már ott vagyok vettem egy vajat és kísérőnek a brandyt a barátaim közül
senkit nem találtam otthon úgy búgott a telefon mint
a lélekharang dögrováson vagyok persze ez is hozzátartozik
a sztorihoz hogy utálom ezt a szó-parazitát mégis szimbiózisban
élünk böffen egyet az ég igaz is eshetne már ó azok
a vihar előtti csöndek hűvösödések a fel-
ravatalozott táj túlélem ezt a napot is túl fogom élni
nem ez lesz elveszejtésem napja mozart -moll miséje gyöngyözik mantegna
talpas krisztusára gondolok amiről k. annyit beszélt de már nem
akar emlékezni rá mióta
semmióta belül tudom az árulást pedig
talán csak az van hogy a szögek helye begyógyult tenyerén
tetanuszoltás vérmérgezés nélkül kérdezte hol vagy a BON-BON-
BAN válaszoltam valóban ott voltam te nem csapsz be senkit mondta
p. a hosszúszempillájú megszállottságod univerzális de kérem
egy szót sem értek az egészből tessék hozzám
magyarul beszélni nézd ez a kezem mondta
valaki tökrészegen érzed a testem melegét
hallgattam még egyszer szólt és forró tenyerét a karomra tette
szél izgatta a függönyt a másik szobában örökkévalóság
simogassátok végig a hajam őszül a szőnyeg
itt bordó vagy meggypiros inkább egyenletes
fekete mintával több ezer költöző fecske jött ide
nyarat csinálni ezer meg ezer fecske magányosan párosan
szőnyegbe szőve hozzák a nyarat a.-nak aki barátnőm tud szőnyeget
szőni maga is azt a fekete-fehérmintásat a falon ő csinálta mikor
várandós volt a mintában benne van bartók pentatóniája ebbe
a mintába az is belefér ettől a nőtől kitelik bartók pentatóniájának
szőnyegesítése csak jönne már bár
jönne már egy emberi lény akinek ölébe hajthatom fejem
ahogy cs. hajtotta ölembe szakállas részeg kobakját – nála
a két jelző elválaszthatatlanul összefügg szakállas és részeg egyidejűleg
igazán termékeny kapcsolódás –
ő viszont a módszert h. filmrendezőtől tanulta két delírium
tremens között mikor nem vonult be éppen ideggyógyász barátja
b.-falui intézetébe ahol a temetőben sírkőszívű kreol nőket puhít
maxiszoknyában voltam mikor ez történt a kékfestő ruhámban
de azért azt hiszem elvörösödhettem mert rámnézett és
visszahúzódott szinte kellemetlenül kijózanodva milyen jó
hogy csöngettetek mondta később mikor egészségügyi szemlét mentünk
tartani náluk milyen jó volt
hallani ezt a hangot talán ha nem csöngettek egy másik hangot
füleltem volna valahonnan belülről kongatott gongot amire elő kellene
vennem a borotvát hogy átvágjam a torkom egyik fülemtől a
másikig menj a francba szólt a haverja menj a francba megyek
máris milyen jó hogy jöttél szar vagy menj a francba milyen
jó “édes herceg ne hagyj el hisz engem hagynak élni” majd
megjelenik valahol ez a sor mint minden titok valaki kifecsegi
megerőszakolja fajtalankodik vele titkok szépséges titkaink tiktakolnak
az órák nem ér véget a mondat laokoon kígyója méregfoga a tollam
amibe apám vesz kis színes tollbetéteket apa aki szódás egy zseb-
kendőnyi üzlethelyiségben húsvétkor egyszer elhozzák neki a nap pingolt
tojását egy évben egyszer mit számít ehhez az űrrepülés a
holdraszállás az élveszületettek statisztikájának folytonos
javulása ebben a sötétben megvakult a lelke ott lakott nagyanyám is
aki kocsismód tudott káromkodni azzal riogatta a halált ami már el-
kapta botja végét de ő csak megcsapta kedvenc átkozódása fütykösével
és a rontás nagy suhogással elrepült a hatodik agyvérzés után
belepték a legyek nem volt ereje elhajtani őket nagymamának
nem volt ereje hozzá feküdt nyögdécselt “drága jóanyám milyen szép
az arca” az eszméletlen öregasszony halálos ágyán elpirult velem
szemben a falon m. s. mester vizitációjának részlete erzsébet
amint kezet csókolni mária elé járul ez a lakás érthető nem kell
misztifikálni ismételgeti a. ez a lakás egyszerű nem hiányzik belőle
semmi én hiányzok már itt vagyok távollétemmel tüntetek a tárgyak
felvonulásán leesett a messzike sírt fel g. ötéves kislánya mikor
kedvenc babája eltörött a mellem gömbölyű a hasam kerek kívülről
tudom a sancta maria mater dei-t halálom óráját is megválaszthatom
hová mész messzike jó neked meglocsoltam a virágokat adtam friss vizet
a halaknak nem gondoltam régi szerelmemre csentecsa a hegyeken átbukó
ahogy szegény karinthy gábor írta csentecsa “azért jöttem hogy egyszer
lássalak” láttalak félek a harmadik emelet korlátján áthajolva írok az
udvar telehordva renováláshoz szükséges építőanyagokkal nem kellenek
a kútmély udvarok ember kell hús-vér szerencsétlen szerencsés az elvetélt
élet helyett a világ szülőszoba hiába vajúdnék nem valaki ide hazajön
ma holnap holnapután én átölelem megölelem ez
a testem melege mondom érezd
Read MoreJan 26
Zend Róbert egyike a legszokatlanabb, “legsoklakibb” kétnyelven író költőknak (avagy: költő íróknak) az óceán túlsó/innenső felén, attól függően, honnan nézzük. Soklakisága nem volt elég EGYETLEN “pre-humusz” magyar nyelvű verseskötet kiadására sem: neki csak a “feltámadunk” cinikus temetőfelirat-vigasza maradt – szerencsére ezt az alkotói bravúrt sikkes-sikeresen halála után nyomban “vég”-hez vitte. Áldassék az űr neve, mely távozta után itt maradt, testesen úgyszólván. A költészetével jóltáplált hiány.
“Képversek” c. kötetét a párizsi Magyar Műhely adta ki 1988-ban. Zseniális anyag, igazi “poetry-land”, “typescape”-ekké versszakolva. A megjelent képversek, köztük a “Mutamus” című és a “Nosison” «» “Sinonis” típusúak kanonizálják őt avantgarde ZEND-dé – a zöngésített “zendírások” – nevezzük így: – apokrif szövege azidáig még nem volt publikálva. Pedig ő éppen az önprofanizáló szövegeiben és magánmitológiáiban lett utódtalanul őseredeti. A képversek ezt mindössze annyiban érzékeltetik, amilyen mértékben a vastüdő utal a légzés természetes mechanizmusára. A Zend-életmű hasonlóságában úgy különbözik más költők életművétől, miként a zergeszarv a rénszarvasagancstól.
Tűz Tamással kezdve Faludy Györgyön át Fáy Ferencig a verseket a költő és a befogadó ország közti kapcsolat elemzése jellemzi erős moralizáló tendenciákkal, és a külhoni tapasztalatok visszacsatolásával az őshaza-origóhoz, tehát egyfajta személyes igazságtevés szükségérzete a szülőföld javára vagy ellenére. Közös nevezőjük egy értékcentrikus költészet megteremtésének igénye. Zend nem tartozik sem a gyökértelenek, sem a gyökerestől kiszakítottak, sem az újra-meggyökerezettek közé, mert az ő monomániákusan ismételt témája, költészetének és egyéni sorsának sajátos problémája univerzális méretű, átcsap országhatárokon és a társadalmi blokkokat elszigetelő mindenkori vasfüggönyökön. Ami őt foglalkoztatja, az nem a kibocsátó vagy befogadó környezet kritikája, hanem az individuum és a glóbusz-nagyságú, méginkább galaktika-kiterjedésű KÖRNYEZET kontra-dikciója. Amit az ő életével léteztetett költészete megcéloz, az egy ÉLETFORMA bemutatása, modellálása vagy igazolása helyett: LÉTREFORM. Mert örökös csillapíthatatlan izgatottságát az a felismerés gerjeszti, hogy bármilyen életformát választok, ezzel csak mesterségesen leszakítom magam a világ osztatlan egységéről, aláhullva a kimeríthetetlen lehetőségek milliárd-termésű fájáról az esésem súlyától fészekszerűvé mélyített egyedi életformába.
Zend Róbert költészete KOZMO-LOGIKUS, aminek szellemi főhadiszállása a bútorozott sehonnaiság. Érdemes felfigyelni, mennyire ontológiai értelmű Zend használatában ez az agyonnyaggatott szó: HONVÁGY. A honvágy nála merőben különbözik a nosztalgikus hazasiratástól. Költészetét a heideggeri értelemben vett “gond” tartja megszállva; az emberi létezés megoldhatatlan és felfoghatatlan-elfogadhatatlan paradoxona. Kozmikus hontalanság az ő otthontalansága. Honvágy a létezéselőttibe, mikor a “villágszellem” még nem hasadt szét egyedi tudatokra, és isten lelke lebegett a vizek felett.
A paradoxonok kiemelkedő jelentőségűek művészetében. E tény mélyén az a dráma rejlik, mely a tudat bensőségességében játszódik, és amelynek szellemi-lelki eseményei párbeszédek helyett az ellentmondások közt vergődő belső monológ erőterében játszódnak.
“Én nem vagyok itt.
Én nem vagyok most.
Én nem vagyok én.
Ha nem érted – érted. “
Mint egy herakleitoszi töredék, vagy egy talányos haiku, úgy hangzik ez a pár sor. (Nagyon sok ilyen villámfényű pársorosa van Zendnek.) “A halhatatlanok halandók, a halandók halhatatlanok, minthogy azok halálát élik, emezek életét halják.” – mondja Herakleitosz. Vagy Hui Tse töredéke: “A Nap akkor nyugszik, ha delel, és a teremtmények meghalnak, mikor megszületnek.” A Bibliából csupán egy idézet legyen itt: “aki félti az életét, el fogja veszíteni”. A 16. szd-ban Avilai Szent Teréz írta le ezt a sort: “Meghalok , mert nem halok meg”. Négy évszázaddal később Simone Weil – aki bár a KZ-lágert elkerülhette volna, krematóriumokban elpusztított hittestvérei iránti szolidaritásból szószerint halálra éheztette magát – így bölcselkedett: “A világ létezik, rossz és irreális. Isten nem létezik, jó és reális.” Ami közös ezekben a gondolatokban és gondolkodókban, az a metafizikus érzékenység a létezés értelme iránt, és lázas keresése egy Teremtő Tudat létezését bizonyító Rendnek. Valami kérlelhetetlen PONTOSSÁG, valami HELYÉNLEVŐ-ség Zend számára a Teremtő, Hölderlin “csalhatatlan törvény”-éhez hasonló, mit “egykor az ős Káosz nemzett”. De Zend nem istenhívő, és nem nem-istenhívő. Ő a halál elleni gyilkos játszmában gyúrja-gyötri KÉTségeit, hogy EGYSÉGet találjon. Ahogy írja:
“Meg kell tanulni a csodavárással élni
S a tudattal hogy nincsen csoda”
(Lemegy a Nap c. vers)
Zend azért hon-talan, mert az ITT-ek és Ott-ak világában egyetlen és halandó teste és a világba-születettség kicsinyes törvényei lehetetlenné teszik számára, hogy egyszerre legyen mindenütt. Monomániás következetességgel tér vissza erre a témára, például “Az Ott-tartózkodás életrajza” c. versében:
“Az itt elment oda,
de nem talált ottat,
mert ott itt volt az ott.”
(…)
“Szeretem Ottat, mondta ITT,
elment Oda, de Ott Itt lett az Ott,
visszajött hát Ide, mert csak Ottat szerette
és Itt rögtön újra Ott lett az Ott.”
Zend költészetének leglényege van ebben a pár sorban:
“Elmenekültem a szabadságba
a szabadság lett az új börtönöm
sosem szabadulhat a lázadó
nem lelke lakik a börtönben
lelkében lakik a börtön”
– mert a világ, benne egyedi létezésünk tökéletlen, mégpedig természetében rejlőn, Camus szavával élve “orvosolhatatlanul” az. És igaz a hölderlini felismerés, hogy csak “a tökéletesség panasztalan”. Ebből a tökéletességből
“……..bizony, minket is,
testvéreim, halandók, hozzám hasonlók,
így szakítottak ki s ragadtak egykor
nemlétünk puha, melegen gyüremlő
párnáiról, gyanútlan éjközépen
mint édes alvót, ártatlan mosolygót – ”
– írja Hasonlat a végtelenről c. versében.
Hártya c. verse 3 sor csupán:
“A vers luk a cellafalon
körmével kaparta a halálraítélt
süt a hold”
Tehát a lázadó lelkében lakó börtön a halálraítéltség tudata, s e fájdalmas tudásra nincs enyhülés.
“Van egy élmény amiről senki nem beszél
pedig minden élmény közt ez a legfontosabb
a meghalás”
(Motivumok egy meg nem írandó Requiemhez)
Zendet a halálnak halála, a honvágy utáni honvágy, a reménytelen reménytelenség kínozza, vagyis a végletekig fokozott, és ezért már FOKOZHATATLAN. “Boldogtalan voltam mert nem lehettem / boldogtalan mert újra boldog voltam” írja a Rafael Alberti felé c. sorozat egyik darabjában. Ezekre a reménytelen beteljesülésről szóló versekre – egészen közvetetten persze – a fogyasztói társadalomnak a kielégülés gyönyörét súlykoló, az “evés közben jön meg az étvágy” expanzív csömörét bővítve újratermelő mechanizmusa adhatott rejtve ihletet. A visszája ennek a csömörnek a viking élv-vágy: ha nem lehetsz mindenütt egyszerre, bármikor, amikor akarod, akkor semmi nem ér semmit. A töredék: kompromisszum, vagy legalább meghasonlottság.
“Idegenek vagyunk
nem Madridban nem Budapesten
a világban önmagunkban “
…………………………………………………….
“Ha azt mondom sehol
azt értem mindenhol
hazánkká vált immár az otthontalanság”
(Sorozat 10.)
A lázadó számára, aki jövőjeként van a halálába börtönözve, csak ez a fogoly tudat lakályos, mindenütt máshol idegen ő, mivel jelenléte indokolhatatlanul ideiglenes, és mint ilyen, az ott-tartózkodás érvényessége minden pillanatban kérdésessé tehető, sőt megvonható. A halálos létezés hajléktalanságában vergődő tudat a paradoxonokat (“kimondhatatlan fájdalmasságaink édesedését”) a “MINDEGY” éjszakájában oltja ki.
“Két arca van
(Semmi és Minden)
A Jánus-arcú Mindegynek” – írja.
A másik irányból közelítve: Zend tábortűz-lángszínei, szikrázó humora, jól-“lakatlan” életszeretete ennek a platóni barlangháttérnek szintetizáló szürkéjében hamvadnak el.
Zend humorát Karinthy Frigyeséhez hasonlították mások, ő maga is, tévesen. Nemcsak azért, mert Zend egyúttal a nyelv zseniális játékmestere (ezzel a “kiszera méra bávatag”, vagy a “vélgaban a bégahúr” Karinthyjával még másodunokatestvérek is lehetnének, “ecce humor”-alapon), különbözésük mélyebb oka, hogy Zend humora nyilvánvalóan és eredendően filozófiai forrású. Egy négyszögesített kétsoros a Képversek c. kötetből:
“azt álmodtam, hogy elaludtam és
azt álmodtam, hogy elaludtam” .
Franz Kafka írta egy levelében Max Brodnak, hogy Karinthy humoreszkjeit olvasva mindig az a benyomása, mintha írójuk az utolsó fillérig kiürítette volna zsebeit. Zend humora ellenben, mivel a lét abszurditásából töltekezik, adakozva-gyarapodó, kifogyhatatlan. Jacques Vaché, a születő francia szürrealizmus önpusztító tehetsége írta: “A humor nem más, mint a fogékonyság a világ színpadi értelmetlensége iránt”. Ez a meghatározás illik pontosan Zend humorára, ellenben hónaljban kissé bő Karinthynak, hogy a szabásmintához Rejtő Jenőt is segítségül hívjam. Zend különben is sokkal inkább irónikus, mint humoros. Iróniája olyan, mint a gésák frizurakupoláján átdöfött hajtű – ha éles is, nem a remény bordái közé szánta szívenszúrni azt. Viszont egyik legremekebb verse, az Aukrailla című fergeteges Rabelais-i Gargantua-i szatíra, az önfölfalatás általi SEMMIZŐ EGY-ség, burjánzó őstenyészet hisztériája – profán példázat arról, hogy az EGYén csak akkor kerülhetné el végzetét, ha sikerülne neki a Világ Mítikus Mindenevője-ként, egy “Nagy Zabálás” szertartásával EGY ÉN-né, az Egyetlen Létezővé válnia. A költemény pánszexualizmusa Zend vágya az örökkévalósággal kötött misztikus nászra; honvágy a bútorozott sehonnaiságból a létezés előtti MIND=EGY-be, ami majdhogynem a schellingi indifferencia leggazdagabb osztatlanságánk háborítatlan békéje, lázadás és rezignáció nélküli.
A Marcel Marceau-hoz írt “Gömb-vers” egyik fontos darabja Zend nagyon eltérő színvonalú levél-ciklusának, megvillantva szerzőjük legjobb képességét. A levél témája az emberiség történelme egyes szám első személyben: az önmagába gabalyodó gom(b)olyag, amit felületesen a LÉT ÉRTELMÉ-nek nevezhetnénk. Ezek Zend ún. “hagyományos” költészetének fő tartományai: a Létezés előtti, és az Élet utáni, amikhez képest hitvány hétköznapjaink történése szánalmas piszkozat csupán.
A légiesen HÍG stílus is ezt hivatott kifejezni, készakart ellentétben a kondenzált gondolatisággal. Zend az ő különös “ontológiai költészetéhez” gyakran a legközönségesebb hétköznapi nyelvet használja: pongyola párbeszédek, konyhanyelv, önsajnáló érzelgősség. Egy húron pendül ezzel a képzőművészetben a hulladék műalkotássá avatása, vagy annak a szobrásznak alkotói módszere, aki tengerparti sziklákat műanyagfóliába csomagolt, hogy ezzel mintegy kitépje őket a(z ál-)természet(esség) közegéből, aminek a magától értetődősége leplező-leleplezendő látszat.
Itt fölvetődhet a “tökéletes műalkotás” kérdése. Kétségtelen, hogy Zend a heideggeri értelemben vett “GOND”-ot gyakran hevenyészett műGONDATLANSÁG-gal közelíti meg, és a formai bravúrok iránt sok versében közömbös. Az ESZME technikai kivitelével törődik inkább, a kimondhatatlan kifejezésével. “Egy címtelen vers” című versében (←adalék a paradoxonok kedveléséhez!) írja: “Amit megénekeltem,/ nem érdekes -/ csak ami lehetetlen,/ azt érdemes -/ (…) csak az tart bűvöletben,/ ami leírhatatlan.”
Emlékszünk egyik versének befejezésére? Igy hangzott: “Értem? Nem. Irom.” A formai szempont visszaszorulása miatt azok, akik Zend vizuális költészetének eredetiségét sokra értékelik, e hagyományos modorban írt versektől megvonják a “nagy költészet” rangját, csak “útitárs-verseknek” tekintve őket, a vizuális, vagy nyelvjátékos versek melléktermékeinek. Az ilyenfajta kritikusok számára csupán a “válogatott” kiadások mérvadók. Úgy érzik, ha a művész munkáinak csak a legjavát nyomtatják ki, akkor ezzel az alkotó leghitelesebb szellemi lenyomatát teszik nyomatékosabbá, holott az alkotás, ill. azok összessége: az ÉLETMŰ lesz e csonkítás által MŰ ÉLET-té, majdhogynem hamisítottá. Ez a szelekció még az okosok által “gyengébb”nek minősített művek esetében is önkényesség és csorbítás, Zend-kaliberű szellemi nagyságok esetén pedig egyenesen félrevezetése a nyájas olvasónak, akit a csalás felismerése később, nyáját odahagyván, komorrá tehet. Az idézőjelbe tett “tökéletlen” művek jelentősége, hogy őket tanulmányozva az alkotó más művében kipattant tökéletesség enigmatikus, és mint ilyen, megfejthetetlen voltát megérthetővé teszi, és felmutatja a szerves egységet a műalkotások összességén belül, egyúttal az egyébként esetleg kitapinthatatlan összefüggést mű és egyéni/társadalmi környezet között a tágabb történelmi, művészettörténeti közegen belül. Mivel a nem-tökéletes művek esetében mintegy kilóg a Pegazus-láb a jól manikűrözött szárnyak alól, az arányok e megbillenése fellibbentheti a titkot az alkotás lélektanáról, keletkezéstörténetéről, az alkotói szándékról; egyszóval hasznos többletinformációt adhat. De Zendnél nem erről van szó, vagyis hogy a “hagyományos” versek másodlagosak volnának a képversekhez képest, hanem hogy a hagyományosak a banalitás álruhájában szólnak a 20. szd-i ember forradalmian megváltozott viszonyáról a táguló világegyetemhez, ami őt egyre inkább a galaktika “bentlakójává” változtatta, de ugyanakkor árva lélekké is, akinek túl sok az Egész, ám a Rész-ből tudása révén máris emigrált.
Zend menekült, aki nem tud megmenekülni. A szakadatlan menekülés mámorában lohol, de nincs hová menekülnie, mert mindenütt = UGYANOTT. Zendnek a börtön az otthona, amit úgy cipel magában belül, mint csiga kívül a házát. A helyszínek változatosságával szembeszegül “portable”-börtöne, amitől a “mindenütt-egyszerre-levés” élménye negatívvá lesz, hiszen e belső cella minden helyet uniformizálva megakadályozza, hogy bármelyik eme “itt”-ek és “ott”-ak közül menedékké váljon. Zend “itt” OTT-HONtalan, “ott” viszont ITT-HONtalan. A bejárhatatlan szabadság végtelenjét lázadása bekerítette, “belterjes” ingatlanává rögzítette. Elveszett Paradicsom helyett átruHÁZhatatlan cella-pokol. MegLAKolásul így válik Zendből seholba-kiűZENDő kozmosz-lakó, aki üzenettel rohan; az üzenet közhely, mert csak annyi: “ÉLEK”, de ebbe a közHELYbe (ami bár hely, mégiscsak lakhatatlan) mindnyájan belehalunk. A Marshall McLuhan-nek dedikált “Üzenet” c. vers előadásmódja révén, illetve az üzenetet szájról szájra adó, telefonon társalkodó “társalkotók” szöveg-“fejlesztése” által a magasrendű zendi humor sziporkázó megnyilatkozása.
Zend költészete az ókori kíniai filozófia jin-jang alakzatát idézi (nem véletlen, hogy van egy ilyen formájú képverse), ahol az élet és halál ellentétei olyan gyengéden növődnek egymásba-egymás ellenére, mint anyaméhben az ikermagzatok.
“Önmagát ölelő ölelésben
nincs semmi más csak a minden
ami vagyok
időtlenül az örök pillanatban
teretlenül a végtelen parányban
én telenül a halálos létben
vagyok”
(Nyári délután c. vers)
Zend is, mint Hölderlin, a foglalkozások legártatlanabbikában – aminek ártatlanságával csupán veszélyessége vetekszik – a költészetben, a nyelvben talált hazára. Hazatalált. Az elveszett éden gyermeke, az ön-börtöne rabjaként halálig ZENDülő fiú kulcsa a világméretű “örök”-“lakás”-koz ez a két sor:
“Otthon az,
ahol verset írok”…
Ebben az egyben ez a különös tehetségű költő hasonlít valamennyi emigráns íróhoz-művészhez, bármikor, bárhová is vetette őket a sors.
Ott van az otthon, ahol alkotsz.
Recent Comments